Boldogfalvától a Pásti utcáig

AZ ELSŐ DEBRECENI ZSINAGÓGA FELAVATÁSÁNAK
200 ÉVES ÉVFORDULÓJÁRA

Debrecen városában a XIX. sz. negyvenes éveiig nem lakhattak zsidók. A város polgárságának jelentős része iparos, kereskedő és tőzsér volt. Ezért igyekeztek e fog¬lalkozási ágakban a külső konkurenciát visszaszorítani, így volt ez a zsidókkal, görö¬gökkel, örményekkel. A görög kalmárokkal szembeni ellenállást irodalmi szinten tükrözi Szabó Magda kiváló színműve, a Kiálts, város! A XVIII. században azonban megjelentek a zsidó kereskedők is, elsősorban a híres, néha két hétig is tartó tavaszi és őszi vásárokon. Ezeket a mai Széchenyi utcavégén tartották. A legszélső hosszú utcát biztosították a zsidó kereskedőknek árusításra. A városon belül azonban nem szállhattak meg. Szállásuk a városárkon kívül fekvő nemesi birtokon volt, a mai Boldog¬falva utca, Külső vásártér, Kisállomás területén. Itt két fogadó is működött. Elő¬ször a Ghillányi, majd a Ponyvás fogadóban is kaphattak szállást. A Ghillányi foga¬dóban a város engedélyezte kóser mészárszék, majd vendéglő fenntartását. Ezen a város körüli településen, valószínűleg Boldogfalva területén épült fel a közösség első imaháza 1791-ben. Felavatásáról a korabeli hír így számolt be: „Magasztos tselekedete a Nemes Tanácsnak abból állt, hogy a város költségén zsinagógát épített az ott lakó zsidók számára. A vásár alkalmából szentelték fel nagy háladatos érzések között számos magistrális személyeknek és előkelő polgárok jelenlétében a zsinagógát."
Az első zsinagóga felavatásának ténye mutatja, hogy ekkor már jelentős lehetett a zsidóság száma ezen a településen. Összefügghetett ez DL József türelmi rendeletével is, amely nagy könnyebbséget jelentett a kálvinista Debrecennek ugyanúgy, mint a Monarchia valamennyi nem katolikus vallású lakosának. A mobilis zsidó kereske¬dőréteg feltűnése pedig talán az akkor már jelentős számban mezőgazdasággal fog¬lalkozó debreceni polgárságnak is segítséget jelentett. Noha több adat ismert a zsidó¬ságnak e korszakbeli életéről a hajdúvárosokban, mégis magába Debrecenbe, tehát a városárkon belül csak 1841. április l-jén adott először letelepedési engedélyt a városi tanács Lefkovics Mózesnek.
A zsidóság megtelepedésére - mindenütt a világon - három dolog jellemző. Biz¬tosítani kívánja gyermekei iskoláztatását, halottai számára elkerített temető létesíté¬sét és gondoskodik, hogy bész hakneszesz, zsinagóga álljon istentisztelet és rendszerint ugyanitt Talmud-tanulás céljára. Debrecen első zsidó iskoláját 1793-ban szervez¬ték, feltehetően ez is a külső nemesi birtokon. Az első lakosok, akik a városban megte¬lepedtek, már 1842-ben kérvényezték, hogy a Varga utca végén lévő régi, kolerás te¬mető egy részét, amelyben már korábban is temettek zsidó szertartás szerint, elkerít¬hessék. E téren négy évig tartó vitájuk volt a városi tanáccsal. Ők ugyanis csak desz¬kakerítést engedélyeztek azon indokkal, hogy mások egyáltalán nem kerítik körül temetőjüket. Végül négy év után engedélyezték a kőkerítést azzal a feltétellel, hogy az a temető belső területén épüljön fel.
A debreceni zsidó lakosság eredetéről két különböző adat ismert. A régebbi és ál¬talánosan elterjedtebb szerint az első beköltözők Hajdúsámsonból származtak. Ezt támasztja alá, hogy az 1840-48 között a várostól letelepedési engedélyt kapottak, pl. Csillag József kereskedő is sámsoni születésű volt. Egy monográfia viszont az első település, tehát a már említett Boldogfalva, Külső vásártér, Kisállomás által ha¬tárolt területen letelepedetteket tekinti a debreceni zsidóság magvának. A rendelke¬zésemre álló adatok szerint e település lakói is a Hajdúkerületben születtek, kivéve Steinfeld Antalt, akinek egyik leszármazottja Raymond Barre volt francia miniszterelnök felesége. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a hajdúvárosok¬ban, elsősorban Sámsonban, Szoboszlón és Hadházon már a XIX. század elején is¬mertek voltak a zsidó hitközségi élet adatai.
Az első zsidó lakosok még csak bérelt ingatlanokban lakhattak. Számuk 1848-ig nem haladta meg a százat. Ennek ellenére lelkesen vettek részt a 48-as szabadság¬harcban a 12. nemzetőr században. Az elsők közt betelepülők közül dr. Popper Alajos honvéd főorvosként, dr. Liebermann Ábrahám honvéd alorvosként szolgált. Példá¬nak említem még az alig 17 éves Popper Mórt, aki Buda ostromában és az isaszegi csatában is részt vett. 1853-tól már ingatlant is vásárolhattak. Az első lakóház, amelyhez kert is tartozott, Aharon Ábrahámné tulajdona volt, aki 16 hold földet is vásárolt. Csengeri Ábrahám volt az első, aki szabad polgár jogot, vagyis civitast kapott a várostól.
A XIX. század második felétől jelentősen növekszik a lakosság és ezen belül a zsi¬dóság lélekszáma. Ezzel együtt fejlődnek intézményei. 1842 óta működik a Chevra Kadisa, a Szentegylet. A hitközséget 1852-ben, a nőegyletet 1857-ben alapították. 1852-ben vásároltak először telket a várossáncon belül imaház építésére. Ezt ugyan két évvel később eladták, és helyette a majdnem szemben lévő Nagy új utca 26. sz. telket vásárolták meg. Ez a mai Bajcsy-Zsilinszky u. 26., ahol a Hitközség Székháza áll. Majd megvették a Kis új utca szomszédos telkét. Ez a mai Kápolnás utcai temp¬lom telke. Később egy magántelek megvételével alakult ki a zsidó iskola, majd gim¬názium telke.
A gyarapodó lélekszámú közösség új templom építését határozta el. Ugyanis a mai székház helyén állt 200 személyes imaház már kicsinek bizonyult. Először a Szent Anna utcán vettek telket, ahol zsinagóga és iskola is működött az első rabbi, Ehrlich Ede kezdeményezésére. Később, már Krausz Vilmos főrabbi idején indult meg a Deák Ferenc utcai zsinagóga építése, 1895. július 24-én. A bizánci-mór stílusú, két-tornyos, kupolás templom a város ékessége volt. Az avatóünnepség 1897. szeptem¬ber 7-én kezdődött azzal, hogy a régi imaház frigyszekrényéből gyönyörű zsoltáré¬nek kíséretében kiemelték a 15 Tóra-tekercset, és azokat, a főrabbival az élen, dísz¬menetben vitték a zászlódíszbe öltözött új zsinagógába. Másnap délelőtt 10 órakor Hegymegi Kiss Áron református püspök úr teljes püspöki díszbe öltözve jelent meg a debreceni református egyház jeles lelkészei élén. Eljöttek a város notabilitásai: Simonffy Imre polgármester, a rendőrfőkapitány, a városi főorvos; a hadsereg, a bíró¬ság és valamennyi állami hivatal vezetői. Felhangzott a 26. zsoltár. A 15 Tóra¬tekercset körmenetben vitték körül, majd elhelyezték a frigyszekrényben. A főrabbi meggyújtotta az örökmécsest, és megtartotta avatóbeszédét. Az új templom mellett még működött a régi imaház is, az iskola, a rituális fürdő, a kóser mészárszék, bizto¬sítva voltak tehát a vallási élet feltételei.
Ismeretes, hogy I. Ferenc József elhatározása alapján a m. kir. kormány 1868 de¬cemberében összehívta a zsidó kongresszust. Ez volt hivatva szabályozni a hitközsé¬gek alapszabályait, az iskolai ügyek rendezését. A kongresszus megosztotta a ma¬gyarországi zsidóság egységét. A határozatokat elfogadó közösségek lettek a kong¬resszusi, ismertebb nevükön neológ, míg a régi szervezeti és liturgikus formában működők az autonóm orthodox hitközségek. Debrecen közössége arra hivatkozott, hogy csak egy zsidó vallást ismer, és így megmaradt a kongresszus előtti, azaz status quo ante hitközségnek. Kevés gyülekezet választotta ezt az utat, de ezeknek egészen a II. világháború végéig Debrecen lett a vezető hitközsége, amelyet a kormányzat is elismert.
A debreceni orthodox hitközség megalakulása jóval későbbi, és nem függ össze a kongresszussal. Zárt, késő eklektikus stílusú templomát a Pásti utcában 1893-ban avatták fel. 1913-ban épült fel udvarán a Bész Hamidras. Az orthodox hitközségből mintegy 150 családfő kivált, és 1906-ban építtette fel a Csók utcán a Klaus-templomot, amelynek, sajnos, egyetlen köve sem maradt meg a H. világháború végé¬re. Az 1920-as évektől ennek a templomnak volt gabéja, azaz a templomi elöljáró¬ság, valamint a Chevra Misnajosz elnöke férjem nagyapja, akinek nagy tudására és szálfa termetére néhány régi debreceni ma is emlékszik (csontjai Bergen-Belsen jel¬telen tömegsírjában porladnak). A status quo hitközség új templomát, a Kápolnás ut¬cait is Krausz főrabbi avatta fel 1909-ben. E nemesen eklektikus stílusú épület a zsidó gimnázium megalakulásától annak fennállásáig a diák-istentiszteleteknek is helyet adott.
A II. világháborúig, a már említett zsinagógákon kívül még működött a Hatvan ut¬cán a szánci rabbi híveinek temploma, az Éc Ohajim és az ún. családi minjanok. így pl. az orthodox iskola emeletén a Tiferec Bachurim, továbbá a reb Mordche Dverner két unokája által fenntartottak. A testvérek, hogy egymást megkülönböztessék, kétféle¬képpen ejtették családnevüket. A szemben lévő, Bajcsy-Zsilinszky u. 25. sz. alatt volt Laufer rabbi imaháza, a Csokonai utcán pedig testvérének, Leifer rabbinak. A Hatvan u. 8. sz. házat vették meg hívei a híres bodrogkeresztúri rabbi unokájának, reb Naftolénak, hogy csak néhányat említsek azok közül, amelyek monográfiákban nem sze¬repelnek.
Az első, még a XVIII. században szervezett iskola később megszűnt. A gyer¬mekek a református iskolákban (és hittant magánúton) tanultak, de a növekvő lélek¬szám sürgetővé tette az iskolaügy megoldását. 1856-tól 7 évig működött egy a Szent Anna utcán, majd 1886-ban indult újabb, bérelt lakásokban, amelyeket a városi ta¬nács is támogatott anyagilag. Végül az 1894/95. tanévben nyílt meg saját épületében, a mai Simonffy utcai iskola, dr. Kardos Albert vezetésével. Ő szervezte az iskolaépü¬let bővítésével a zsidó gimnáziumot is. Az első évfolyam 1923-ban indult, az utolsót 1944-ben vitték a vagonok a lágerekbe. 1990-ben, ötévi küzdelem után sikerült a gimnázium volt növendékeinek engedélyt kapniuk a városi tanácstól emléktábla el¬helyezésére, amely megörökíti az iskola elhurcolt diákjainak és tanárainak emlékét. Az orthodox iskola 1901-ben, az izraelita leánypolgári 1906-ban indult a Deák Ferenc utcai zsinagóga telkén (a mai „kis SZTK" épülete); az orthodox iskola a mai Tóth Ár¬pád u. 3. sz. alatti iskola.
A debreceni hitközségeknek mindvégig közös intézményei voltak a Chevra Kadisa, a Nőegylet, a Betegsegélyző Egylet és az ugyancsak a betegekkel foglalkozó Bikur Cholim egyesület.
Debrecen zsidóságának történetéről nem szólhatunk anélkül, hogy említést ne te¬gyünk a jelen század két jeles rabbijáról, dr. Schlesinger Sámuelről és Strasser Sala¬monról. Dr. Schlesinger Sámuel 1922-től 1937-ben bekövetkezett haláláig állt a sta¬tus quo hitközség élén. Egyaránt élvezte az orthodoxia tiszteletét és a zsidóságot az an¬tiszemita kilengések elől mindig védelmező dr. Baltazár Dezső püspök megbecsülé¬sét. A püspök úr halálakor a zsidóság részéről ő mondott a temetésen gyászbeszédet. Tagja volt Strasser főrabbival együtt a város törvényhatósági bizottságának. Nagy esemény volt, hogy Schlesinger főrabbi és hitvese részt vettek a Maimuni születésé¬nek 800 éves évfordulóján rendezett szentföldi zarándokúton. Erről egy jellegzetes fatokos Tóra-takarót hozott magával, amelyhez a zsidó gimnázium diákjai éveken keresztül gyűjtött heti kétfilléres adományaikkal járultak hozzá. A főrabbi különös szeretettel foglalkozott a gyermekek oktatásával.
Az orthodoxia tekintélyes rabbija Strasser Salamon, a nagyhírű pozsonyi Chaszam Szofer családból származott. Édesanyja Ktav Szofer leánya és felesége is egy Chatam Szofer unoka volt. Tudásáról hadd idézzek egy jellegzetes debreceni diákanekdotát. Az ősi református Kollégium elsőéves hallgatóját figyelmezteti felsőbb éves társa, hogy ha nem adja be másnap a héber szemináriumi dolgozatot, akkor veszít tanulmányaiból egy fél évet. A kétségbeesett diák tanácsot kért: mit tegyen, hiszen elfelejtette a határidőt. „Hát, komám - hangzott a válasz -, akkor most felveszed a legfehérebb ingedet, a legfeketébb ruhádat és nyakkendődet és elmégy a Pásti utcára a tudós rab¬bihoz." A teológushallgató megfogadta a tanácsot. A főrabbi barátságosan fogadta, és olvastatott vele egy versszakot a 24. zsoltárból. Strasser rabbi azonnal tisztában volt a helyzettel, hogy a diák jóformán még olvasni is alig tud, és így szólt: „No, ne kínozzuk egymást, fogja a

plajbászt, és írja!" Lediktálta neki a szöveget, a szószede¬tet, a hiteles fordítást. Másnap meg is kapta a kitűnő osztályzatot Kállay Kálmán pro¬fesszor úrtól.
200 éve avattak először zsinagógát Debrecenben. A Deák Ferenc utcai templom barbár lerombolása a várost is megfosztotta egy egyedülálló stílusú műemléktől. Ke¬vesebb a templomunk, de ne felejtsük el az ígéretet, amelyet a Jitró hetiszakaszban, a tízparancsolat adása után olvashatunk: Bőkol hámokaum aserazlár Semiovauélecho uvérachtecho. Minden helyen, ahol említeni engedem nevem, eljövök hozzád és megáldalak. Megmaradt templomainkban is megritkította sorainkat a könyörtelen történelem. 1940-ben több mint tízezer zsidó élt Debrecenben. Mi csak a maradék maradékai vagyunk. De jusson eszünkbe Ezékiel szava: Bödomaj ich chaji! Véred árán élj! És reméljük, hogy a száraz csontok megelevenednek, és új élet költözik e fa¬lak közé gyermekeinkkel, unokáinkkal. Szívükbe véssük a Kápolnás utcai templom frigyszekrénye fölé írt tanítást: lm tovau elbészi, áni ovau elbészecho. Ha te eljössz az én házamba, én elmegyek a te házadba. Ez az utódok reménysége.

Porfesszor Emeritus Dr. Gergely Judith