Heller Zsolt: Levél apámhoz

JAHRZEIT

csak a szavak jöttek,
csak azokat tudtam.
nem álltak össze a gondolatok.
nem akarták a jelentést
összefűzött fonálként köré szőni annak,
ami itt belül van.
a halk elme volt az, ami úgy csinált,
mintha némasági fogadalmat tett volna.
pedig nem így volt.
akárhogy kívántam,
belőlük nem állt össze más
csak töredék.
töredéke a létnek
annak, ami elmúlt.

töredék 1.
elkérte Isten a Napot és úgy tett,
mintha nem akarná visszaadni.
meghagyta helyette az éjjelt és annak minden ridegségét.
hogy az emlékezett makacs
bajtársa lehessen az időnek.

töredék 2.
a napok, melyek elzúgtak sebesen
mint vonat a hosszú síneken
úgy hajtott fejet
az elmúlás minden percének.
nem viaskodott.
hagyta, hogy kilépjen a medréből
és beterítse akaratával azt,
amit a szív és az ész ellenzett.
azt, hogy a jahrzeitnak emléke légy.
hadakozott a test és a lélek természetnek elrendelt erejével.
de végül megkapott téged,
és felemelt a mindenható világ fölé.

töredék 3.
álmokat vitt el az idő
és már nem hihetjük, hogy
sérthetetlenek vagyunk.
eltelt egy év.
a fájdalomba burkolt csalódás mellett
ott ül a hívatlan üresség is,
mint két nincstelen a vasúti peronon,
akiket csak a másik léte tart életben.
eltelt egy év.
a súlyokkal megrakott napok alig bírták vinni az időt.
mintha nem is akarták volna.
megrakva, belesüppedve az idő lomha és sártól teli útján,
vonszolta magát.
rálépve a percekből kirakott utcakövekre.
mint eltévedt utazója a létnek.

töredék 4.
január, és most újra megint a hideg, és a lucsok
ami járdát körülveszi az csak a rideg mocsok,
és belelépve érzem,
mint lápnak ragadozója lehúz és marasztal.
emlék, amit a makacs múlás kényszeredetten felfal.

töredék 5.
emlékszel?
amikor már olyan gyenge voltál, hogy
a bot is alig segített a járásban,
rávettelek, hogy menjünk el a temetőbe.
néztem, ahogy próbáltál öltözni, időnként megálltál,
és mint színdarabok szünetében, minden ruhadarab után,
pihenésként váltottunk néhány szót.
de a kardigánnál csak a csend maradt,
a percek néma súlya ráült a szoba üres terére.
erőt gyűjtöttem és
halkan elárultam neked, hogy a barátom vagy.
rám néztél, mélyen a szemembe, és utána sokáig nem beszéltünk.
hosszú, csendes út volt.
csak a robogó autó moraja kísért bennünket,
megtörve ezzel az utazás némaságát.
azt a némaságot, amitől akkor már néhány éve lelassult az idő,
magával cipelve sorsod súlyát.
éreztük, erejét veszti,
ahogy a lelked is.
néztem, ahogy lefoglalt téged a futó épületek látványa,
közben arra gondoltam, hányszor is tettük meg régen ezt az utat.
gyerekként szerettem a temetőbe járni veled.
mindig magaddal vittél és minden alkalommal,
ott kint a sírok között, elbeszélted a zsidóságunk történetét.
én pedig, mint mesét, rajongva hallgattam,
miközben megelevenedtek előttem rokonaink,
akik mesehősként nyitottak újabb fejezetet az életemben.
a történeteid megidézték
még azokat is, akik a porszagú út után
pernyékként játszották el életük angyalszerepét.
akkor te vittél engem.
most én vezettelek.
akkor a mese más volt.
most én akartam elhitetni veled, hogy annyi időt tölthetünk még együtt,
amennyit csak szeretnénk.
most én akartam elmesélni neked, hogy a főhős te vagy,
és mint minden mesében,
az akadályokon keresztül
túljutva elnyered a boldog élet örökét.

a sírok között botorkálva
eljutottál ide,
ahol szüleid örök háza lett.
Bét Hácháim.
a sírok közti keskeny út,
a földből kiálló kövek érezték rajtad,
valami nagy erő vitt közéjük, ahova alig bírtalak követni.
akkor még nem tudtam, fontos megbeszélésed volt.
azt, ami ellen korábban alkudoztál,
most elfogadtad.
már nem láttam a szemedben azt a dacos mosolyt,
amitől tudtam, te másnap is leszel.
most nem.
most fáradt és a fájdalomtól gyötört
pillantások engedték csak, hogy láthassalak.
a csend és a kövek magánya elvitte a gondolataidat.
a nap óvatosan előmerészkedett, hogy ő is láthasson valamit.
te ültél a sírkő szélén megpihenve,
talán ott adtál át mindent,
ami még maradt annak rejtekében, ahol most én vagyok.
féltem az újra kezdődő nappaloktól,
féltem, hogy már nem leszel.
féltem az időtől, amiről tudtam,
nélküled üres lesz és
nem old meg semmit sem.
ültél a sírkövek szélén és láttam a pillanatot,
amikor megbeszélted velük.
Bét Hácháim.
a csend elhalkult.
érezni lehetett mindent.
a késő ősz betakarta magát, hogy ne lássuk, sír.
könnyek közt ejtettük el a jelent.
némán botorkáltunk ki a kapun,
előtte a megmarkolt a föld és fű nyers elegyét magunk mögé dobtuk,
majd leöblítettük a kezünket.
ez volt az utolsó utunk,
a többire nem emlékeztünk sem te, sem én.
azok úgy összefolytak, mint vizsgálati asztalon
az infúzió csövéből kifolyó maradék lé.
Isten akkor döntötte el; külön térben folytatjuk az életünket.

Te fönt, én lent, addig míg a múltnak és jövőnek
üzenete össze nem ér, mint betűk a Kaddis elnyújtott énekén.