Infoblokk
logo logo logo

Debreceni Zsidóság Története - 2. oldal

A debreceni zsidóság története a kezdetektől napjainkig

A debreceni zsidóság 1945-től napjainkig terjedő hiteles történetét Feuermann László, a Hitközség elnökségi tagja állította össze. Értékes adatközlésével, emlékeinek felidézésével hathatósan járult hozzá, hogy a levéltári adatok által dokumentált korkép elevenné váljon.

Az orthodox hitközség fejlődése és virágzása az ő főrabbisága alatt indult el. Megválasztásának évében (1902) az ő vezetésével jött létre a „Bikur Cholim” néven létesült betegsegélyző egylet. A nyugodt, bölcs gondolkodású főrabbi az egyetértés szimbólumává vált a két hitközség tagjai előtt. A Chevra Kadisa közös működtetése, valamint a status quo ante hitközség „Cion Betegsegélyző Egyesület”-tel ápolt kapcsolata.

Az 1910-es évek elején épült fel a templom udvarán a Bét Midrás. Fűthető, a kora esti óráktól késő délutánig nyitva tartó tanházban mindig tartózkodtak minjánok. Ez nagyban elősegítette a hitélet fejlődését és kibontakozását. Talmud tanulásra, bár-micvai szüdék tartására is gyakran használták a Bét Midrást. Itt alakult meg a orthodox kulturális életet kibontakoztató „Mekor Chájim Egyesület” is, melynek szervezője Krausz Ávrahám volt. Az egyesület lelkes munkájának azonban véget vetett az I. világháború. Zászlajuk alatt boldogságot találtak „a debreceni kereskedő és iparos ifjúság azon része, akik nem akarnak eltérni őseik hagyományától, hanem azok nyomdokain haladva az igaz vallásosság és erkölcs kútforrásához, a Tórához kívánnak menekülni. Azokat az ifjakat várják, akiket egész héten a kenyérkereset vesz igénybe, de hetenként 3-4 órán át kívánnak Szentírást, Sulchán Aruchot, Talmudot és azok magyarázatait tanulni.

Az épület alagsorában kapott helyett az orthodox nők mikvéje a hozzá kapcsolódó rituális és komfort helyiségekkel együtt.

A 20. század első éveiben a debreceni orthodox közösségen belül egyre nagyobb teret hódított a chaszidizmus mindkét irányzata. Az északkeleti megyékből, valamint a Galíciában dúlú háború elől több cádik is menekült a városba. A kászonyi rebe hívei a Zúgó utca egyik oldalán, a szánczi chaszidok képviselői pedig az utca másik térfelén rendezték be imaházukat.

Mindennapjaik során alkalmazkodtak az orthodox hitközség békés vezetéséhez és Strasser Salamon főrabbi tanácsát elfogadva egyesítették a két különálló chaszid csoportot. Első vezetőik: Löwinger Hersch, Schwartz Nechemja, Eisenberg Hermann, Eisenberg Jákób valamint Altman Mór szorgalmazták egy tágas chaszid templom építését a Csók utcán, mely 1906-ban el is készült.

A hit- és erkölcsi szilárdságot, valamint szervezettséget sugárzó chaszid közösség megtartotta a zsidó folklór hagyományait. A Hatvan utcán és annak északi mellékutcáinak környékén található chaszidok hangulatos zsidó jelleget kölcsönöztek ennek a városrésznek. Családi körben őrízték történeteiket chaszid őseikről és Adar hó 7-én elzarándokoltak ráv Eisig Taub cadik sírjához Nagykállóba.

A chaszid nők „Cene urene” könyveket olvastak és szívesen elevenítették fel a Teremtőnek örömmel szolgáló anyáik és nagyanyáik vidám, tréfával és tanulsággal fűszerezett történeteit. A férfiak strámlit és kaputot viseltek, melyet addig nem láttak Debrecenben.

A 19.és 20. század fordulója lendületes fejlődés tanúja volt az egész országban. A debreceni zsidók létszáma 1890 és 1920 között négyezerről tízezer fölé emelkedett. Az erős ütemben növekvő hitéleti és kulturális igénnyel fellépő status quo ante hitközség éppen ezért a nagyarányú építkezéseket és intézményeik fejlesztését tűzték ki feladatul.

Az orthodox hittestvérekkel közösen használt intézményekre való tekintettel megállapodtak abban, hogy a gabellaszedés közös kezelésben fog maradni. A hitközségi adóreform, mely az ún. direkt adózási rendszert írt elő, mely által az anyahitközség jövedelmei jelentősen emelkedtek, minisztériumi jóváhagyással találkozott.

Tökéletesedett a hitközségi adminisztráció is. Ennek feladatkörét Burger D. József rabbihelyettes látta el. Az anyakönyvek vezetésén túl iskolai hitoktatási feladatokat is vállalt.

A Hitközség fénykoraként jelzett időszak (1890 -1914) kiemelkedő rabbi egyénisége Krausz Vilmos, héber nevén Benjamin Zeev volt, akit a kiskunhalasi főrabbi székből hívtak meg Debrecenbe. A tatai, a tabi és a pozsonyi jesivákban tanult. Az utóbbi helyen Ktáv Szofér tanítványa volt. Rabbi képesítését is itt nyerte el. Szászrégenbe kerülve foglalta el a helyettes rabbi hivatalát. Mivel magánúton tanítói oklevelet szerzett, elemi iskolákban is tanított. Innen került Kiskunhalasra, majd pedig Debrecenbe.

Nagy tekintélye volt az iskolai hatóságok előtt. Áldásos tevékenységének ideje egybeesett a béke és nyugalom korszakával Magyarországon. Ekkor formálódott ki az áldozatkészségre nevelt, hagyománytisztelő, békére törekvő, a fejlődést elősegítő zsidó társadalom modellje. Senki sem gondolt arra, hogy a létrehozott, jól működő intézmények és azok működtetői hamarosan a válságok és szenvedések korába lépnek.

Krausz Vilmos harminc évig töltötte be a megtisztelő főrabbi hivatalt Debrecenben. Nagy hangsúlyt fektetett az istentisztelet rendjének betartására, a liturgiai alkalmak fényének emelésére. A kor színvonalas zsidó hetilapjában, az „Egyenlőségben” meghirdetett pályázat szövege szerint a Hitközség „zeneileg képzett és énekkar vezetésére képes, valamint a hagyományos előimádkozói modorban is jártas” kántori állásra keresett megfelelő jelöltet.

Krausz Vilmos közösségi szolgálataiban nagy segítségére volt hitvese, az egykori szászrégeni főrabbi, Hillél Pollák leánya, Berta. Mély vallásossága, vonzó egyénisége, segítőkészsége miatt általános szeretet és tisztelet övezte a zsidók körében.

A századfordulóhoz közeledve a templomépítés ügye is sürgetően jelentkezett. A kérdés tanulmányozására mozgalmat indítottak Reichmann Ármin hitközségi elnök vezetésével. A hitközségi tagok áldozatkészségére alapozva az új, tágas és díszes templom mellé új iskola építését is javasolták.

A közösségi alkalmakon rámutattak arra, hogy a Szt. Anna utcai templom szűknek bizonyult és bővítésre már nem ad lehetőséget az épület jellege. Fontos, hogy a zsidó vallás méltóságát és a Hitközség szervezeti feladatait is hűen tükrözze külső és belső megjelenésében az új templom.

Az építéshez szükséges telek kiválasztásának és megvásárlásának kérdése nemcsak a Hitközség vezetőségét és tagjait, hanem a város közvéleményét is foglalkoztatta. A díszes és tágas templom építéséhez minden szempontból megfelelő területet az akkor Nagyvárad, később Deák Ferenc utcában találták meg. A telekfekvése lehetővé tette egy impozáns, közforgalmat nem akadályozó épület tervezését, melynek megálmodója Gaertner Jakab bécsi építészt bízták meg.

Az építkezést a Hitközség saját vállalkozásában valósította meg. Az alapozó munkák 1895 nyarán kezdődtek Schneider István helyi építőmester vezetésével. A költségek fedezésére a Hitközség tagjainak áldozatkészségén túl a Szt. Anna utcai templom telekeladása, valamint a Debreceni Első Takarékpénztár által adott hosszúlejáratú, alacsony kamatra felszámított kölcsön szolgált.

A templomépítés közel két évig tartott. A szerkezetileg bizánci stílusú, magas (hagyma) kupolájú épület külső képe keleti ornamentális stíluselemeket mutatott. A kupolát vasoszlopok tartották, melyeket márványlapokkal burkoltak be. A 40m hosszú és 24 m széles épület 45m magasságra emelkedett. Belső terében 600 férfi és 500 női ülést helyeztek el. A karzatokat a konzervatív vallási hagyományoknak megfelelően aranyozott, fonatokat imitáló vasrácsok zárták el idegen tekintetek elől. Az Áron Kódes belsőségét faragott díszajtók zárták le. Felette színes üvegablakok engedték be a napfényt. A tóraolvasó asztal (bima) s aranytól és márványtól csillogott. A templom összhatásában és részleteiben is lenyűgöző hatást váltott ki mindenkiben.

A templom ünnepélyes használatba vételére és felavatására 1897. szeptember 7-én került sor. A templom előtti térségen Krusz Vilmos főrabbi és kísérete sorakozott fel. Utánuk az előjárók, a kántor és a kórus haladt. A tórákat vivő ifjak a főrabbi vezetésével léptek be a templomba. Felolvasták a templom építésének történetét, melyet a zárókőben helyeztek el. A szertartás a mincha imával fejeződött be. Az ünnepsége részt vettek a város és a keresztény egyházak vezetői is. A főrabbi templomi beszéde Dávid király szavait idézte: „Az Örökkévaló akarata nélkül semmi sem történhetik.”

A templomépítéssel párhuzamosan haladt a hitközségi népiskola építése is. Az akkor Kis Uj utcai front bejáratánál (ma Simonffy utca) néhány hónap leforgása alatt felépült emeletes épületet Berger Jenő helybeli építészmérnök tervezte. A korszerű, egybenyitható termekkel is ellátott modern iskolaépület megnyitása országos zsidó eseménynek számított. A helyi és fővárosi zsidó sajtóorgánumok elismeréssel szóltak a zsidó oktatási szellemhez méltó intézményről.

Az iskola fejlesztése az 1895. évi ünnepélyes használatba vétel után is tovább folytatódott. A tantestület nem elégedett meg a szokásos tanítói feladatok ellátásával, hanem Izraelita Történeti Könyvtár címen sorozatszerű könyvkiadásba kezdtek. Kiadványaikat nemcsak saját iskolájuk tanulói számára, hanem az országban működő zsidó elemi iskoláknak is a figyelmébe ajánlották. Életleírásokkal, történelmi személyek bemutatásával próbálták az oktatást színesebbé és a nevelést eredményesebbé tenni.

A források és a fennmaradt eredmények szerint a népoktatás a debreceni zsidóság körében sikereket ért el. A leánynevelés kérdése azonban megoldatlan volt, hiszen az elemi iskolát végzett zsidó leánytanulók számára a Hitközség nem tudott egyelőre megoldást kínálni. A gazdag szülők gyermekei magántanároknál vett órákkal egészítették ki műveltségüket. A szegényebb sorsú fiatalok számára az 1893-ban alapított Izraelita Nőipari Tanműhely adott lehetőséget kézműves szakismeretek elsajátítására.

A hitközség növekedésével gyarapodott intézményeinek száma és a zsidó társadalomban betöltött szerepe. A Chevra Kadisa, az Izraelita Nőegylet, valamint a Cion Egylet tevékenysége vezetőinek és tagjainak aktivitása, valamint a felhasználható pénzalapok növekedésével párhuzamosan erősödött.

A Chevra Kadisa nem csupán az elhunytaknak adandó végtisztesség adásával foglalkozott, hanem közjótékonysági feladatokat is ellátott. Ennek keretében 1900-ban „a község elaggott szegényeinek számára, utolsó napjaik tűrhetővé tétele végett aggok számára menedékházat létesítenek”. A város 100 ezer téglából álló adománnyal járult hozzá a létesítményhez.

A Cion Egyesület a betegsegélyezésen túl hanem szövetkezi, szociális és népi jellegű tevékenységet folytatott.

A Nőegylet tagjai filantropikus kötelességeiknek tettek eleget jótékonysági kötelezettségeiknek. Alapítványokat hoztak létre, ösztöndíjakat folyósítottak, valamint jótékonysági rendezvényeket tartottak és népkonyhát üzemeltettek. 1900 decemberében ünnepelte a Nőegylet 25 éves jubileumát. Az ünnepi közgyűlést jótékonysági koncert és vacsora követte, melynek bevételéből egy általános érdeklődésre számot tartó emlékkötetet jelentettek meg. A Krausz Vilmos főrabbi előszavával ellátott kötet írói között Tisza Kálmán miniszterelnököt és Kossuth Ferenc pénzügyminisztert is megtaláljuk.

Az 1895. évi 17. törvénycikk hatálybalépésével a magyar zsidóság beteljesedni látta az elmúlt évtizedek emancipációs törekvéseit. Nyilatkozataiban és gyakorlati tevékenységében hálát érzett a kormány iránt. Ebben a közhangulatban került sor az iskolák alapítását támogató Közalap felállítására Budapesten, melyhez örömmel csatlakozott a debreceni zsidóság is.
Ezekben az években teljesedett ki a zsidók tevékenysége Debrecenben. A város gazdasági és társadalmi életében való aktív részvétele meghatározta annak arculatát és fejlődési vonalát. A nyilvántartásba vett, adózó kereskedők 46, 6%-a zsidó volt. Éppúgy, mint az egyre szaporodó ipari létesítmények tulajdonosai és vezetői is. Az gazdasági szférában elhelyezkedő magántisztviselők társadalmi aránya 33%-ot mutatott. A bankszektorban dolgozók 44, 6%-a volt zsidó.

Befejeződött a letelepedés is és a debreceni Hitközség tagjai magyaros életformájuk mellett és ellenére is hagyománytisztelő, vallásukhoz ragaszkodó, hűséges zsidók maradtak.

A Hitközség a századforduló éveit követően is folytatta nagyarányú építkezéseit. 1904-ben készült el a status quo ante hitközség emeletes, elegáns épülete. A 300 személy befogadására alkalmas tanácsterem mérete és felszereltsége színvonalas zsidó kulturális események megrendezését tette lehetővé. Az épületben helyet kapott a Nőegylet által fenntartott tápintézet és elhelyezést nyertek a Hitközség hivatalai is.

1906-ban nyitotta meg kapuját a zsidó polgári leányiskola. Eleinte az Arany János utca egyik bérlakásában, majd 1909-ben a Hitközség felépíttette a Deák Ferenc utcai nagytemplom keleti oldalának egyik szomszédos telkén a leányiskola új épületét. Korszerű tornaterem és ún. tankonyha egészítette ki a modern tantermek sorát. Első igazgatója az irodalomtörténész Kardos Albert volt, majd hamarosan átadta az iskola vezetését a korábban zsidó magániskolát működtető Ábeleszné Bloch Herminának. A kiváló pedagógus munkáját általános tisztelet és megbecsülés övezte.

1909-ben a Hitközség elérkezettnek látta az időt egy második templom építésére. Az imádkozásra és ünnepi alkalmakra összegyűlt tömeget már nem tudta befogadni a Deák Ferenc utcai nagytemplom. Ezenkívül a város nyugati részén élő zsidóság is igényelte, hogy lakóhelye közelében a kor igényeinek és a közösség tradicionális vallási igényeinek megfelelő templommal rendelkezzen.

Így épült fel a Hitközség telkén a székház és az elemi iskola közelében a Kápolnás utcai új zsinagóga. A külsejében modern, szerkezeti felépítésében bizánci hatásokat tükröző templom tervezési jogát budapesti műépítészek, a László-testvérek nyerték el. Az épület kivitelezési munkálatait Erdődi Lajos építőmester irányításával helyi szakemberek végezték.

A 600 személy befogadására alkalmas templomot közel egy esztendő múlva, 1910 őszén adták át rendeltetésének. Az avatási szertartást Krausz Vilmos főrabbi végezte. Ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy „Hat és fél évtizeddel ezelőtt telepedett le az első zsidó család Debrecenben. Késztetve érezzük magunkat arra, hogy e szent hajlékban is hálaadással kezdjük az első istentiszteletet, hiszen már két templomban dicsérhetjük az Urat és két iskolában taníthatjuk gyermekeinket Isten és a haza szeretetére.”

Az I. világháború kitöréséig a debreceni zsidóság gazdasági és társadalmi téren való előrejutása nem ütközött különösebb akadályokba. A liberalizmus erejébe és a nemzeti törekvések igazába vetett hitük töretlen volt, melynek következtében a közélet minden területén képviseltették magukat.

A férfiak hadba vonulása megnehezítette a családok életét. A nők kényszerű munkába állása, üzlet vagy műhely vezetése a családfő nélkül maradtakra különösen nehéz terhet rótt. A háborús gazdálkodás, valamint a nyomában megjelenő élelem- és ipari alapanyag hiánya felszínre hozta a zsidóellenes hangulatot, melyet Debrecenben korlátok közé szorított a liberális politika városi képviselőinek józansága. A pénz és hadikölcsönök romlása miatt nőtt az elégedetlenség azokkal szemben, akik a megszokott, viszonylag stabil életforma keretei között élhettek. A zsidó szervezetek egymásnak juttatott adományai, a jóléti intézmények által folyósított segélyek irigységet szítottak azok körében, akik az országos propaganda erejének engedtek. A parlament által megszavazott hadinyereség adó kedvezményezettjeinek sokan a zsidókat tartották. Az uralkodó (IV. Károly) által kinevezett első zsidó miniszter, Vázsonyi Vilmos közéleti megjelenésével „a visszafojtott antiszemitizmus hördülését lehetett hallani a hivatalos politika vékony rétege alatt.”

Az orosz betörés nyomán 1914 őszén Galíciából és határvidékéről, Ung, Bereg és Máramaros megyékből zsidó menekültek érkeztek a városba. Az anyagi erejükben megrendült, gyászoló zsidó családok lehetőségeiken felül támogatták a menekülőket, kiknek megjelenése felerősítette a háború miatt is elkeseredett tömegek nacionalista érzelmeit.

A hivatalos háborús statisztika adatközlése szerint a debreceni zsidóság 157 főt veszített a különböző harctereken. Továbbá 100 főt tartottak nyilván, akik a fronton szerzett sérülések és betegségek következtében családjukhoz visszakerülve elhunytak. A hadiözvegyek és hadiárvák segélyezése újabb terhet rótt a zsidó jótékonysági intézményekre.

Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása a fennálló társadalmi rend bomlását, a törvényes keretek lazulását eredményezte. A teljes Duna-medence térségében elszabadultak az anarchikus ösztönök, melyet csak fokozott a frontról hazatérő katonák kiábrándultsága, a menekültek reménytelensége és az otthonok sivár szegénysége.

Az uralkodó kényszerű lemondása, a gróf Károlyi Mihály elnöksége alatt kikiáltott köztársaság nem volt képes stabilizálni a háború és elégedetlenség okozta társadalmi káoszt. A zsidók elleni atrocitások a főváros és a vidék nagyvárosaiban mindennapossá vált. A hitközségek tagjai közösségeikből önvédelmi alakulatok szervezésére kényszerültek.

A gazdasági és politikai stabilitás nem állt helyre a Károlyi-féle demokratikus rendszer megbukatását követően sem. Budapesten 1919. március 21-én bolsevik érzelmű, forradalmi változások bevezetését követelő, diktatórikus proletár hatalom ragadta magához az ország vezetését.

Debrecenben a főváros politikai eseményei rövid, de annál erőteljesebb módon jelentkeztek. A forradalmi nyugtalanság következtében tüntetések, zsidó érdekeltségű üzletek elleni támadások és Rubin Farkas, a Hitközség vezetőségi tagja elleni merénylet jelezte a törvényes rend önkényes bomlását.

Az antant hatalmak tárgyalásai eredményeként a román hadsereg offenzívát indított a proletárdiktatúra ellen és április 23-án megszállta Debrecent is. A helyi kommunista kormányzat megsemmisült és a városi régi tisztviselői kara újra elfoglalta helyét.

A Tisza mentén kiépített új védelmi és támadási vonal harcai átrajzolták a front mögötti területek békésnek hitt arculatát. A világtörténelem eseményei következtében 1919 nyarán lemondott kommunista kormány, a proletárdiktatúra megszűnése, a Balfour deklaráció kihirdetése és a Párizs környéki béketárgyalások hatalmi vákuumot idéztek elő Magyarországon.

A román megszállást követő Horthy-féle politikai rendszer intézkedése nyomán a nemzeti hadsereg bevonult a tiszántúli megyékbe, így Debrecenbe is. Megkezdődött a judeo-bolsevista érzelműnek tartott zsidóság zaklatása. A debreceni 3-as gyalogezred és a 39-es közös gyalogezred ún. különítményei hozzáláttak bosszúhadjárataikhoz. A Péterfia utcai laktanya és az Ítélőtábla pincéje a kínzások helyszínévé vált. Debrecen határában internálótábort állítottak fel a kommün alatt bármilyen szerepet vállalt zsidók és keresztények ellen.

Hamarosan kiderült, hogy a kulturális, társadalmi asszimiláció sem jelent védelmet az üldöztetések ellen. Az I. világháború előtti békés hangulatnak, mely a zsidókat nemcsak be-, hanem el is fogadta, vége szakadt. A trianoni békediktátumok nyomán (1920), mely a területi veszteségeken túl a nemzetiségek elszakadását is eredményezte, úgy tűnt: nincs szükség a zsidókra.

A történelmi Magyarország összeomlásáért elsősorban Károlyi Mihályt és kormányát tartották felelősnek, melyben több zsidó származású egyén is helyet foglalt. A társadalmi tudatba gyorsan beékelődő sztereotípiák szerint „az ország feldarabolása a zsidó-szabadkőműves internacionálé lelkén szárad.”

Az ekkor megalapozott új politikai rendszer „keresztény- nemzeti- antibolsevista” programot hirdetett meg. (A keresztény ebben az összefüggésben leginkább a „nem-zsidó”-t jelentette). Az antiszemita felhangoktól sem mentes intézkedések elsődleges célja az volt, hogy megtisztítsa a társadalmat a liberalizmus és kommunizmus támogatóinak tartott zsidó vezetőktől. A proletárdiktatúrának (1919. március 21. – 1919. augusztus 1.) valóban voltak zsidó származású vezetői, akik az ún. vörös terror idején garázdálkodtak. Akcióik során azonban zsidót és keresztény egyaránt sújtottak kegyetlenségükkel.

A fehérterror (1919-1920) véres eseményeinek lecsengése után, a mérsékeltebb ún. keresztény kurzus időszaka a kommunista párt kivételével megtűrte a baloldali érzelműeket és és a zsidókat. A Bethlen-féle konszolidációs kormány (1921-1931) pedig gazdasági téren a zsidókkal szemben semlegesnek mondható magatartást tanusított.

A neveléspolitika területén azonban érvényesült az antiszemita politika. Az „Ébredő Magyarok Egyesülete”által terjesztett légkör, a „Turul Bajtársi Egyesületben” fajvédő tevékenységet folytatók hetilapjukban, a „Fehér Újságban” terjesztették nézeteiket. A trianoni döntés következtében érzett fájdalom, a megcsonkított történelmi Magyarország társadalmi és egyéni szinten megjelenő tragédiájának tényét a zsidóság elleni hangulatkeltésre használták fel.

Az ország szerencsétlenségéért bűnbaknak kikiáltott magyar zsidók helyzete hasonló volt ahhoz, ami ekkor Németországban is lejátszódott. Az utódállamokhoz csatolt területekről özönlött az anyaországba az állástalan és jövedelem nélküli értelmiségi és szabadfoglalkozású diplomások tömege.

1920-ban az ország felsőoktatási rendszere ugyanaz volt, mint az I. világháború előtt. A trianoni területveszteséget követően az ország gazdasági helyzete nem tette lehetővé, hogy nem létező állásokra képezzenek ki szakembereket. A békediktátumok rendelkezéseinek alapján meghúzott határvonalakon kívül rekedt tudományegyetemek „áttelepítése” csak növelte ezt az arányt.

A vallás- és közoktatási miniszter által előterjesztett javaslat, melyet „a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról” „numerus clausus” („zárt szám”) néven ismer a közvélemény, a felsőoktatásba bekerülők számát akarta korlátozni.

A parlamenti üléseken javaslatok hangzottak el: „ 1. A kommunizmus alatt kompromittált tanítókés tanárok állásra nem alkalmazhatók; 2. A numerus clausus („zárt szám”) törvényileg rendeztessék; 3. A zsidó nemzetiségű tanerőkre ezenfelül a numerus clausus oly megszorítással valósítandó meg, hogy azok a nemzeti és keresztény szellem kialakítására közvetlenül alkalmas tárgyak tanítására ne alkalmaztassanak.”

A javaslatok közül a 2. pont 1920. szeptember 2-án emelkedett törvényerőre, mely durva, antiszemita légkört teremtett az éppen akkor megnyílt debreceni Tisza István Tudományegyetemen is.

Ezen az állapoton kívánt a rendszer olyan formán segíteni, hogy a magyar felsőoktatásban tanulók számát megpróbálta az ország gazdasági igényeihez igazítani. Az akkori politikai légkör azt kívánta, hogy a magyar zsidókat (akiket népfajként határoztak meg) különítsék el a társadalom többi tagjától.

Mivel az 1918 előtti Magyarországon az érettségivel rendelkező zsidó fiatalok sokkal nagyobb számban kerültek be az egyetemekre és főiskolákra, mint amennyi a magyar népességbeli arányszámból adódhatott volna, így a törvény valójában ellenük irányult.

Az 1920. évi 25. törvény, mely komoly pozícióvesztést okozott a magyar zsidóságnak, kihirdetése után meghatározta, hogy a beiratkozott egyetemi hallgatóknak csak 6%-a lehet zsidó.

A társadalmi esélyegyenlőség modern törvényi megfogalmazásaként is értelmezhető (etnikai) törvény az 1920-ban megtartott népszámlálási adatokra hivatkozott, mely szerint a Trianon előtti Magyarország területén 932 458 zsidó élt, kikből 468 429 fő, azaz 50, 3% maradt a Trianon utáni területeken. Az összlakosságon, mely 7 840 832 főt számolt belül így lett arányuk 6, 2%.

Kétségtelen tény, hogy a numerus clausus elsősorban a zsidókat érintette. Leginkább azokon a szakterületeken (jogász, orvos, gyógyszerész) melyek körükben tradicionálisan kedveltek és magas szakmai színvonalon ellátottak voltak. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy ezeken a pályákon egyébként is nagyon alacsony volt a törvényben megállapított határ.

A tanulni vágyó és megfelelő anyagi egzisztenciával rendelkező zsidó szülők gyermekei ezért külföldi, elsősorban bécsi és itáliai egyetemeken szereztek diplomát. A külföldi egyetemek fakultásain tanulókról csak összesített statisztikai adatokkal rendelkezünk, melyekből pontosan nem állapíthatjuk meg, hogy hány százalékuk volt zsidó. Csupán feltételezhető, hogy az országhatárokon kívül tanulók több mint 6%-a volt zsidó.

Fennmaradt hiteles források szerint a 6%-os kvótát nem alkalmazták következetesen, így a törvény hatálybalépésekor az egyetemek különböző képet mutattak. Debrecen sajnálatos módon élenjárt az egyetemi antiszemitizmus terjesztésében. Tomboltak a durva indulatok. A rendbontó, garázda hallgatók nem elégedtek meg az intézmény falai közötti inzultusokkal, gyakran csoportokba verődve garázdálkodtak és romboltak a zsidók lakta utcákban is.

A társadalombomlasztó faji politika és zsidógyűlölet képes volt tömöríteni a középkori vallási előítéleteket, a gazdasági, társadalmi okokat, valamint az irígységet és másságot hangsúlyozó lélektani tényezőket.

1928-ban törvény jelent meg az „1920. évi 25 törvénycikk módosításáról” (1928. évi 14. törvény), mely már nem népfaj és nemzetiség, hanem a szülők foglalkozása alapján differenciált. A politikai légkör sem változott meg számottevően.

Egyre nagyobb számban tértek haza Európa különböző egyetemeiről azok a hallgatók, akik honosítani akarták diplomájukat. A Bécsből érkezettek „Makabea” név alatt tömörülve folytatták a zsidó ifjúsági diákhagyományokat. Tevékenységük, melynek központja a Piac utcai diák menza helyisége volt, előadások és színvonalas, a modern zsidó irodalom, képzőművészet eredményeinek terjesztésére irányult. Vezetője Cserépfalvi Miklós, a bécsi Kadima elveinek megfelelően folytatta a szervezést. Kiterjedt kapcsolatai révén neves zsidó művészek, írók, költők látogattak el a városba. Egy ilyen alkalom keretében (1931) Avigdor Hamieri, a modern héber költészet megalapítója tartott előadást Debrecenben. Az ő fordításaiban ismerte meg a világ a XX. század magyar nyelvű líráját és epikáját, többek Ady Endre költészetét is héber nyelven.

A gazdasági helyzet romlásával, a munkanélküliség erősödésével egyidejűleg a fokozódó szegénység hatására erősödött a zsidók elleni közhangulat az országban. A súlyosbodó numerus clausus, mely az összlakosság arányszámának 4%-ra szorította le az egyetemekre felvehető zsidó hallgatók létszámát, Budapesten megalakították a Magyarországi Izraelita Főiskolai Hallgatók Egyesületét (MIEFHOE).

1933-tól a gazdasági recessziós folyamatra hivatkozva a kormány csökkentette a tisztviselők, így a tanárok, tanítók fizetését is. A fiatal debreceni gimnázium működését ez súlyosan érintette. Nehéz helyzetükben a Hitközség anyagi áldozatvállalása tette lehetővé annak fenntartását. Az ott tanulók létszáma 400-500 fő között volt évente, akik közül az általános elszegényedés és szigorított felvételi rendelkezések ellenére is a legtöbben egyetemi képzésben folytatták tovább tanulmányaikat.

A debreceni közéletben is fegyelmi eljárások kezdődtek köztiszteletben álló zsidó pedagógusok és megbecsült, magasan kvalifikált zsidó személyiségek ellen. Kardos Albert, Debreceni Jenő és Freund Jenő ellen koholt vádak alapján indultak vizsgálatok. Jegyzőkönyvi bejegyzések alapján felmentették ugyan őket, de állásukat nem tölthették be.

Ekkor született meg Debrecenben egy létesítendő zsidó középiskola gondolata, melyet erősített a zsidók számára elérhető intézményes lehetőségek beszűkülése, valamint a fejlett magyar iskolarendszer szegregációja.

Az alapításhoz szükséges engedélyek beszerzése és a gimnázium működéséhez szükséges pénzügyi keretek megteremtése komoly akadályokba ütközött. A magyar oktatásügy képviselőinek és a kormányhoz forduló társadalmi egyesületek aktivitása ellenére a gimnázium 1921. szeptember 1-én megnyitotta kapuit.

Az országszerte nagy érdeklődéssel és figyelemmel kísért intézmény I. és II. osztályába 109 tanuló iratkozott be. Ösztöndíjak és jutalom-alapítványok segítették a trianoni döntés következtében elszakított területekről érkező diákok tanulási lehetőségeit. A Simonffy és Kápolnás utca sarkán álló zsidó elemi iskola emeletén működő gimnázium hamarosan szűknek bizonyult. Az iskola vezetőségét, valamint a Hitközség előljáróságát is foglalkoztatta annak a gondolata, hogy a gimnázium számára önállóépületet biztosítson.

Ennek érdekében a Hitközség megvásárolta a Hatvan utca 6. szám alatti nagy telket, hogy a rajta lévő épület helyére építse fel a Zsidó Gimnáziumot. Az építési és kivitelezési tervek elkészülte után azonban a Zsidó Iskolaszék javaslatára az a döntés született, hogy takarékossági szempontból bizonytalan időre elhalasztják a nagyszabású építkezést. A hely- és tanterem hiányt az elemi iskola épületének emelet ráépítésével, illetve oldalszárny bővítéssel kívánták megoldani.

Az építés költségeinek fedezetét a Hitközség tagjai vállalták adójuk évi összegének tízszeresére való felemelésével. Áldozatvállalásukat országos gyűjtés és pénzügyi felajánlások egészítették ki. A magyarországi zsidóság nagytekintélyű lapja, az „Egyelőség” rendszeres beszámolókat közölt a debreceni Zsidó Gimnázium eseményeiről.

Az építkezés az 1924/25-ös tanév kezdetén indult meg és a II. félév kezdetén már használatba is vették az új tantermeket. Az iskola felszerelése is jelentősen bővült. Modern szertárai, szemléltető eszközei, magas szakmai és általános műveltséget nyújtó tanári kara, valamint az oktatás színvonala országos elismerésben részesült. Ennek következményeként sikerült kiépítenie nemzetközi kapcsolatrendszerét is, mely Európa különböző zsidó iskoláival való cserelátogatásokat, külföldi tanulmányi kirándulásokat eredményezett.

A gimnázium fenntartója és felügyeletet gyakorló szerve a status quo ante anyahitközség előljárósága volt. A pénzügyi alapok kezelésén túl a zsidó vallási nevelés, a héber nyelv kötelező oktatása, az iskolában uralkodó élet- és napirend, az istentiszteleteken való részvétel, a vallási ünnepek megülése és a zsidó művelődéstörténet körébe tartozó tárgyak oktatása tartozott hatáskörükbe.

A gimnázium két jótékonysági intézményt is működtetett szegény sorsú tanulóinak támogatására. A „Szegény Tanulók alapja” széles társadalmi alapokon nyugvó, helyi szociális akcióival, míg az „Ifjúsági Segítő Egyesület” országos méretű anyagi segítségnyújtásával támogatta a zsidó oktatás ügyét.

Mindezeken túl a debreceni Zsidó Nőegylet által fenntartott népkonyha egészítette ki a szociális támogatási rendszert.

Az 1927 őszén magánkezdeményezés eredményeként megnyílt Zsidó Diákinternátus is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy vidéki és határon túli zsidó fiatalok is tanulhassanak Debrecenben.

A nyolc osztályossá bővült gimnázium 1928-ban nyerte el az érettségi vizsga tartásának jogát. Ettől kezdődően az iskola magasabb költségvetési kerettel számolhatott, részesülhetett állami építkezési támogatásban, tanárai pedig fizetés kiegészítő államsegélyre tarthattak jogot.

A gimnázium első igazgatója Kardos Albert volt, aki tanártársaival együtt ereje és szakmai tudása legjavát adták tanulóiknak. Az az általánosan elfogadott megállapítás, miszerint a zsidóság mindig nagy gondot fordított a művelődésre, tevékenységük által is bizonyítást nyert.

A gimnázium keretében fontos kultúrintézmények működtek. Rottmann Emil vezetésével zsidó Dalárda, Fenyő Béla vezetésével iskolai zenekar alakult.

Erőteljesen fejlődött a cionista ifjúság kultúrmunkája is Debrecenben. A korábban „Keren Kájjemet Egyesület” keretében működő „Aviva” és Barisszia” mozgalmak 1927-től hivatalosan is folytathatták tradicionális zsidó tartalmú kultúréletüket.

Belügyminiszteri engedéllyel alakult meg ugyanebben az évben a Magyar Cionista Szervezet debreceni egysége. Az alakuló közgyűlésen megválasztott elnökség nagy figyelmet szentelt a Szervezeten belül is önálló szervezőmunkát folytató „Hánoár Hácioni” és a „Hásomér Hácáir” mozgalmaknak. A vallásos ifjúság a „Mizrahi” keretein belül tevékenykedett.

A Zsidó Gimnáziumot megalakulásától (1921) kezdődően a nagyhírű, tudós pedagógus, Kardos Albert szervezte és vezette. 1929-ben, idős korára való hivatkozással adta át megbízatását Vág Sándornak, aki az iskola megszűnéséig, 1944-ig volt az intézmény igazgatója.

A debreceni status quo ante Hitközség elnöksége Schlesinger Sámuel főrabbi vezetésével igen erőteljesen szorgalmazta, hogy a Hatvan utca 6. szám alatti telken luxus bérházat építsen. A tervezett lakások magas bérleti díja stabil bevételi forrásnak ígérkezett, mely a Hitközség költségvetését erősítette volna. A palotaszerű, négyemeletes, modern nagy bérházat központi fűtéssel, folyó vízszolgáltatással és lifttel látták el.

A Sajó István műépítész tervei alapján épülő ház költségeihez a Hitközség 25 éves amortizációra olyan kölcsönt vett fel, melyet a Pesti Hazai Takarékpénztár folyósított. A világpiacon uralkodó gazdasági stabilitás, melynek politikai alapját az 1925-ben aláírt Locarnói Egyezmény garantált, felgyorsította az amerikai tőke beáramlását a kontinensre. A felvett 105 ezer dollárkölcsön garanciáját az építtető közösség a Debrecenben is nagyfokú lakásínségre alapozta.

Az építkezés 1929-ben kezdődött és a Hitközség 1931-ben vehette át az elegáns belvárosi épületet. Ekkorra azonban már a gazdasági világválság következtében olyan pénzügyi csőd fenyegette a Magyar Nemzeti Bank felügyelete alá került devizaforgalmat, hogy a hitközség a törlesztő részletek jelentkezésénél fizetésképtelennek bizonyult. Az építésre felvett dollárkölcsön miatt fokozódó elégedetlenség lett úrrá a Hitközség tagjain.

A közösség egyre nehezebben tudta fizetni alkalmazottait. A rabbi, a kántor, a metsző, az iroda tisztviselői, valamint a hitközségi intézmények dolgozói csak részletekben jutottak hozzá az őket megillető szerény havidíjhoz.

A gazdasági válság ellenére a debreceni Zsidó Gimnázium dologi és fejlesztési kiadásaihoz nagy erővel hozzájárult a Hitközség, valamint az új, modern tornaterem építését a város tanácsa is komoly pénzösszeggel támogatta.

Az iskolákat és hitközségi intézményeket fenntartó közösség új elnököt választott Ungár Jenő személyében, aki 1933-től 1944-ig töltötte be ezt a tisztséget. Markovits Ignác pénzügyi előljáró segítségével stabilizálták a Hitközség anyagi helyzetét, melyhez hozzájárult a zsidó bérház okozta válság kezelése is.

A kiadások racionalizálása megerősítette a debreceni zsidó közösség költség előirányzatát. Ennek jele volt a felügyelete alá tartozó hitéleti- és oktatási intézmények működését javító anyagi támogatások növekedése is.

Az 1930-as évek második felében a magyar közéletben felerősödött a zsidókkal szembeni diszkrimináció. Az európai külpolitika hatására elindult a zsidóság gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai pozíciójának erőteljes visszaszorítása. A kirekesztés különféle formában jelentkezett, melyet országgyűlési döntések támasztottak alá. A szélsőjobboldali vélemények szabad utat találtak a sajtó által, mely előkészítette a közhangulatot a szinte észrevétlenül is az állami politika rangjára emelt fajüldözéshez.

1938-ban már a Berlin-Róma tengelyhatalmak határozták meg Európa, így Magyarország politikai orientációját is. Ausztria Németország részéről való bekebelezése (Anschluss, 1938. március), majd a szeptemberben aláírt Müncheni Egyezmény Csehszlovákia megszüntetését eredményezte azáltal, hogy a németek megszállták a Szudéta-vidéket.

Novemberben német és olasz közreműködéssel az I. bécsi döntés következményeként Magyarország revíziós törekvései is kielégítést nyertek. A Felvidék déli része, majd 1939 tavaszán a Kárpátalja anyaországhoz való visszacsatolása is megtörtént. Ezzel a magyar politika a nácizmus irányába tolódott el.

A magyar parlament Imrédy Béla miniszterelnöksége idején fogadta el (1938. május) az I. zsidótörvényt, mely a „társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” intézkedett. Ennek értelmében a 10 főt meghaladó pénzügyi, kereskedelmi és ipari vállalkozásoknál, valamint a szabadfoglalkozású pályákon 20%-ra kellett visszaszorítania zsidóság társadalmi részarányát.

A közvélemény és az értelmiség erőtlen, de bizonyos fokú ellenállását mutatja, hogy a törvény tett kivételeket. Az intézkedések nem vonatkoztak az I. világháborúban megrokkantakra, a hősi halottak özvegyeire és árváira és azokra, akik 1919.augusztus 1-jét követően kikeresztelkedtek és új vallásukat igazolhatóan gyakorolták. A törvény nem vonatkozott a keresztény hitre tértek leszármazottaira és azokra, akik nem tértek vissza a zsidóságba.

Az 1939-es választások eredményei már a fasiszta demagógia térnyerését mutatják. Ennek következtében, Teleki Pál (második) miniszterelnöksége idején lépett hatályba a II. zsidótörvény, mely a „zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” intézkedet. A törvény alapján zsidónak volt tekinthető, akinek egyik szülője vagy két nagyszülője zsidó, valamint a kikeresztelkedettek és leszármazottaik is.

A törvény kiszélesítette a zsidónak minősíthetők körét és magán viselte a nemzetiszocialista fajelmélet jegyeit, melyek a zsidóság jogfosztásához vezettek.

A zsidók értelmiségi foglalkoztatását, valamint gazdasági tevékenységi körét drasztikusan csökkentette. 20%-os társadalmi arányukat 6%-ban állapította meg, mely a numerus clausus körét tovább bővítette. Ez kb. 60-70 ezer zsidó állásvesztését jelentette, mely a családi kapcsolatok körét számítva kb.250 ezer zsidó létfeltételét nehezítette meg. A törvény korlátozta a zsidók által viselt állami tisztségek körét, valamint választójogát. A törvény megtagadta a községi képviseleti tagságot és törölte nevüket a törvényhatósági névsorból, továbbá kimondta: zsidó nem lehet egyik társadalombiztosító intézet orvosa sem. Eddigi megbízatásukat felmondással kel megszüntetni és gyógyszertár működtetéséhez való jogukat is meg kell vonni. A mezőgazdasági birtokkal rendelkezőket lehet „ingatlanuk átengedésére kötelezni”.

1939. szeptember 1-én Németország lerohanta Lengyelországot. Ezzel kitört a II. világháború. A magyar belpolitikai életet továbbra is a trianoni sérelmek orvoslása iránti vágy határozta meg, melyet a tengelyhatalmak segítségével próbáltak meg elérni. Ennek érdekében a német befolyást további térnyerését támogatták és 1940 őszén csatlakoztak a háromhatalmi egyezményhez. Ezáltal Magyarország Németország, Olaszország és Japán oldalán véglegesen és elkerülhetetlenül belesodródott a háborúba.

A II. bécsi döntés nyomán Észak-Erdély és a Székelyföld visszacsatolására is sor került, mely tovább erősítette a magyar-német orientációt Közép-Európában.

Jugoszlávia németek által történő lerohanásának előkészítéseként 1941. áprilisában a magyar katonai alakulatok a Délvidék visszafoglalását készítették elő. Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága már nem oldott meg semmit.

1. oldal megtekintéséhez kattintson ide! 3. oldal megtekintéséhez kattintson ide!

 

2021. március 07.  | 

Hírlevél

Ha rendszeresen szeretne értesülni aktuális eseményeinkről, programjainkról, akkor kérjük, adja meg nevét és e-mail címét.

 

Naptár konverter

Válaszd ki a polgári vagy a zsidó dátumot, és klikkelj a megfelelő nyílra!

Polgári naptár
Zsidó naptár

Ha a keresett dátum naplemente utáni akkor adja meg a következő polgári dátumot!

Zsinagógák

  • 4025 Debrecen, Pásti u. 4.
  • 4025 Debrecen, Kápolnási u. 1.

Információk

  • Elnök: Horovitz Tamás
  • Alelnökök: Keresztes Attila
                    Dr. Grosz Zsuzsanna
  • Elérhetőség: 4025 Debrecen,
                       Bajcsy Zs. u. 26 sz.
  • Ügyfélfogadás: hétköznapokon 8:00 – 14:00
Cím: 4025 Debrecen, Bajcsy Zsilinszky. u. 26.
Levelezési cím : 4001 Debrecen, Pf. 62. | E-mail: debrecenizsidosag@gmail.com
Telefon: +36 52 415 861, +36 30 846 1703 | Fax: +36 52 533 273
 
Impresszum | Kapcsolat
Debreceni Zsidó Hitközség - Minden jog fenntartva © 2013