Infoblokk
logo logo logo

Debreceni Zsidóság Története - 3. oldal

A debreceni zsidóság története a kezdetektől napjainkig

A debreceni zsidóság 1945-től napjainkig terjedő hiteles történetét Feuermann László, a Hitközség elnökségi tagja állította össze. Értékes adatközlésével, emlékeinek felidézésével hathatósan járult hozzá, hogy a levéltári adatok által dokumentált korkép elevenné váljon.

Utódja, Bárdossy László folytatta a Délvidék katonai hadműveleteit. A magyar szélsőjobboldal erősödését jelezte az ország Szovjetunióval való hadbalépése (1941. június), mely nemcsak a németek politikai befolyását, hanem az antiszemitizmus társadalmi bázisának kiszélesedését is maga után vonta.

A zsidótörvények szembefordították egymással a társadalom zsidó és keresztény tagjait. Megerősödtek az ellenállási mozgalmak és a

A villámgyorsan pergő belpolitikai változások kísérő jelenségeként Bárdossy László kormánya előterjesztette a III. zsidótörvényt, melyet a magyar parlament elfogadott és1941. augusztusában hatályossá tett. Ennek értelmében megtiltotta a már korábban zsidónak tekintett személyek és a nem zsidók közötti házasságkötést, illetve elősegítette a már korábban megkötött ún. vegyes házasságok felbontását.

A törvény kimondta, hogy zsidók fegyveres testületeknél, így a honvédség kötelékében nem alkalmazhatók. Rendfokozatot és ún. karpaszományt sem viselhetnek munkaszolgálatuk alatt.

A náci fajvédelemnek megfelelő törvény cikkelyei megfosztották a zsidókat emberi méltóságuktól és a tisztességes élet reményétől. Az eddig asszimilációs reményeket tápláló és gyakran különböző világnézetet valló kormánypárti, liberális, szociáldemokrata és kommunista zsidók körében a politikai balratolódás jelei mutatkoztak. Megnövekedett azoknak a száma, akik segítséget a náci Németországgal szembenálló szovjetektől vártak.

A kiszolgáltatott és nyomorúságos helyzetbe taszított magyar zsidóság elvesztette az emancipáció és recepció kb.100 éves folyamata során kivívott eredményeit. A munkanélküliség növekedésével a debreceni zsidóság körében is megjelent az „átrétegződés” és „átképzés” gondolata. A brutálissá váló politika következtében kényszermegoldások bevezetése vált szükségessé: az állástalan diplomások fizikai, alkalmi munkák vállalásával reméltek jövedelemhez jutni. Egyre többen foglalkoztak a kivándorlás gondolatával, melynek lehetőségei nem voltak tisztán körvonalazhatók. Elméleti előkészítése azonban az oktatási gyakorlatot átalakította: megnövelték azoknak a szaktárgyaknak az óraszámát, mely az érettségit követően elősegíthette a zsidók elhelyezkedést és tájékozódását.

A debreceni Zsidó Gimnázium tanrendjében kiemelt szerepet kapott az idegen nyelvek (angol, francia) oktatása. „Széfer Chájjim” cím alatt héber olvasó és gyakorlókönyvet adtak ki Weisz Pál főrabbi, Grósz Ernő gimnáziumi tanár és Ehrenfeld Artúr tanító szerkesztésében. A cionista eszme térnyerése következményeként héber nyelvtanfolyamok indultak, melyeken a tanulók több mint 40 %-a vett részt.

A zsidóság életparancsa, mely a tanulásnak egész történelme során elsőbbséget biztosított, most is meghatározó volt. A társdalomban végbemenő értékváltozások, mely a nevelés eddigi irányával szemben keserű megállapításokra jutottak, a gyakorlatban nem nyertek támogatást a zsidóság részéről.

A zsidó népi gondolatot támogató és a héber nyelv oktatását szorgalmazó nevelés irányítása Debrecenben is a Hitközség feladata volt. A debreceni tankerületi főigazgatóság 5000/1941-42.évi rendelete megtiltotta vasárnap és keresztény ünnepeken a zsidó iskolákban folyó tanítást, így a Hitközség még nagyobb szerepet vállalt az ifjúság oktatása és nevelés terén.

Az 1941-ben kezdődött háborús évben „galíciai kitelepítés” néven megtörténtek az első zsidó tömeggyilkosságok. Ajtay Gábor, Máramaros vármegye alispánjának kezdeményezésére felszólították az egykor Galíciából vagy Bukovinából bevándorolt zsidókat, hogy térjenek vissza ezekre a területekre. Az állampolgári jogokkal ellenkező rendeletnek a magyar hatóságok úgy szereztek érvényt, hogy az akkor már a magyar honvédség által megszállt Galíciába és Ukrajnába erőszakkal hurcolták el azokat a zsidókat, akiknek állampolgársága rendezetlen volt.

A rendőrség 35 ezer zsidót kényszerített ilyen formában az ország elhagyására. Többségüket, mintegy 30 ezer zsidót, Kamanecz Podolsz táboraiban legyilkolták és az életben maradottakat, köztük debrecenieket is, Stry város gettójába hurcolták.

1941-ben megindult a 20-42 éves korosztályú zsidó férfiak munkaszolgálatra való besorolása. Debrecenből ekkor kb. ezer férfi került az Ukrajnában harcoló magyar hadtesthez.

A hatóságok a debreceni munkaszolgálatos századokkal sem közölték feladatteljesítésük helyét és tartamát. Ezért a polgári ruhában, kellő felszerelés híján útnak indítottak nagy része a Kelet-Ukrajna terültén a kegyetlen időjárás áldozata lett.

A rendkívüli helyzet ellenére Debrecen zsidósága igyekezett folytatni megszokott vallási és társadalmi életét. Az istentiszteleteket Ehrendfeld és Friedlaender chazánok vezetésével mindkét templomban megtartották. A mincha, sachrit és szlichot imáknál a előimádkozói feladatokat Bilitzer Jenő és Weisz Sámuel metszők látták el. Az orthodox kultúra hagyományainak tisztaságára Fried Lajos dáján felügyelt. Szombati Tóra-magyarázatai ennek szellemében hangzottak el.

A fiatalabb nemzedék teljesen eltűnt a hitközségek életéből. Hátramaradt családtagjaik számára jogi és anyagi segítséget a „Hadvisseltek Bizottsága” nyújtott. Tagjai Ungár Ernő hitközségi elnök vezetésével szervezték és valósították meg a segélyezést. Grósz Nagy Ferenc, Csengeri Ignác, Brunner Lajos, Fülöp Gyula, Jakab Endre, Rosenthal Andor, Harstein István és Lindenfeld Lajos igyekeztek ellensúlyozni a munkaszolgálat törvényének lealacsonyító következményeit.

Az állami és közösségi segélyek megvonása után az iskolaépületeket katonai célokra foglalták le. A Hitközség iskolái tanítók munkaszolgálatra való behívása és tanulók számának erőteljes csökkenése ellenére is tovább működtek. A pénzhiány fedezésére a hitközségi tagok áldozatkészségén kívül az adóssággal megterhelt Hatvan utcai bérház eladása szolgált. Az eladásból befolyt összegből a Hitközség kifizette minden tartozását és az évek óta visszatartott munkabérek hiányát is pótolta.

Kállay Miklós kormányának bukása után a németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot és megkezdődtek a zsidók elpusztítására történő előkészületek.

Ezt követően már másnap leszálltak Debrecen repülőterén a németek. Katonai menetoszlopuk diadalittasan haladt végig a város főutcáján. Az SS alakulatok elfoglalták a városi hivatalokat és az ott dolgozó tisztviselőket leváltották.

A Gestapo emberei elfoglalták a Hitközség hivatalait és azonnali hatállyal megszüntették a közösség autonómiáját, valamint parancsot adtak a Zsidó Tanács felállítására, melynek kényszer útján való létrehozásával előkészítették Debrecen zsidóságának felmérését.

A hatóságok rendszabályok sokságával, a legapróbb részletekig kidolgozták a zsidó lakosság tilalmakkal korlátozott életét. A rendeletek két csoportba voltak oszthatók: az egyik a zsidóság gazdasági tönkretételét tűzte ki célul, a másik a zsidók fizikai megsemmisítésére vonatkozott.

A Debreceni Újság március 25-i számában a „zsidóság bomlasztó és kártékony aknamunkájáról” közölt cikket és elismételte az országban már szinte mindenhol publikált német refrént: „Egyetlen zsidónak sem esik bántódása csak azért, mert zsidó. Senkit sem büntetnünk meg, kivéve azokat, akik különösen kiemelkedő politikai szerepet játszottak.”

Megindult a zsidó tulajdonú lakások lefoglalása. Tulajdonosaiknak néhány óra leforgása alatt kellett elhagyniuk otthonukat. Az intézkedés következtében az érintettek arra kényszerültek, hogy rokonaikkal vagy idegenekkel költözzenek össze. Beszállásolási kényszerre hivatkozva a tehetős zsidó polgárok házait foglalták el először, majd elrendelték a zsidók tulajdonában lévő autók, kerékpárok, rádiók, telefonok és írógépek beszolgáltatását. A beszolgáltatást elmulasztók ellen internálási eljárással fenyegetőztek.

Az első drasztikus intézkedések egyike volt Debrecenben is április 5-től kezdődően a „zsidó fajúak megkülönböztető sárga csillag viselésére” vonatkozó rendelet kötelezővé tétele. Az 1240/1944. sz. M.E. rendelet szerint mindenki, akit a törvény zsidónak minősített „házon kívül felsőruhájának bal mell részén, jól láthatóan 10×10 cm átmérőjű szövet-, selyem- vagy bársonyanyagból készült kanárisárga színű, hatágú csillagot tartozik viselni.”

Április 9-én korlátozták a zsidók utazási lehetőségeit és elszigetelésük érdekében megnehezítették a tájékozódás és kapcsolattartás különböző formáit.

A belügyminiszteri államtitkár, Baky László aláírásával jalant meg a 6163/1944. B.M. sz. rendelet, mely előírta a zsidók lakhelyének kijelölését. A debreceni gettó kijelölése ellen a helybeli polgármester, Kölcsey Sándor és Zöld József ügyész erélyesen tiltakozott. Mindketten állásukról való lemondásra kényszerültek.

A gettó kijelölt területe két zárt, összefüggés nélküli telektömbből állt. A köznyelv a délebbre esőt „nagy”, a Hatvan utcától északra elterülőt „kis” gettónak nevezte el.

A gettóba való beköltözésre három napot adtak a hatóságok, melynek területét kerítés vette körül. Bejáratát ügyeletes csendőr felügyelte.

A lakásokat a gettó területén felosztották és sokan főztek közös konyhán. A zsúfoltság az elviselhetetlenségig fokozódott.

Az egészségügyi ellátást a gettó területén működő kórház és alkalmi gyógyszertár látta el. A felügyeletet a Zsidó Tanács gyakorolta Friedmann Dezső és Gyenes Dénes orvosok által.

A gettó pénzügyeinek intézésével Vizsolyi Zoltánt, Horovitz Ernőt és Gábor Dezsőt bízták meg.

Félelem és csüggedés közepette készülődött a debreceni zsidóság is Pészachra, az Egyiptomból való szabadulás eseményének emlékezésére. Az ünnep előestéjén, a szédert követő hajnalon kezdték meg a németek a zsidók összegyűjtését. Az elfogottakat először a Kereskedelmi Iskola pincéjébe, majd pedig a Debrecen határában elterülő Harstein birtokra hajtották. Közöttük volt Kardos Albert és a debreceni zsidó társadalom több idős, köztiszteletnek örvendő tagja. Összegyűjtésük a közösség megfélemlítésének egyik eszköze volt. Hamarosan ide kerültek a vidéki hitközségek vezető személyiségei is. Derecske, Berettyóújfalu, Békés, Gyula, Orosháza, Szarvas, Szolnok és Nagyszalonta hitsorsosai is.

Élelmezésükről a Debrecenben maradt zsidó Hitközség gondoskodott. A táborban két konyhát állítottak fel, melyek közül az egyik kóser volt. Csengeri Miklós és unokaöccse, Csengeri Ferenc szállította a város és a deportáltak között az élelmet és az üzeneteket.

Debrecen bombázása június 2-án kezdődött. Az angol-amerikai repülőgépek a középületeket vették célba. A gettóba hurcolt és deportálásra kényszerített zsidóság reménykedni kezdett a szövetségesek légitámadásai során. A bombázások befejezése után a rendőrség összeszedte a gettóban maradt,többségükben idős férfiakat, akik közül sokan soha nem tértek vissza családjuk körébe.

Június 21-én hajnalban csendőrök és karhatalmi emberek törtek be a gettóba. A megrémült embereket a város déli részén lévő ún. Serly-téglagyárba hajtották. Az épületben és környékén már összegyűjtve vártak sorsukra a kiszolgáltatott hajdúsági zsidók. Többségükben nők, gyerekek és aggastyánok. Böszörmény, Nánás, Dorog és Balmazújváros gettóinak korábbi lakói.

Június 24-én indították el az első transzport listán összeírt debreceni lakosokat a halálba vezető úton. Gyalog, két napi menetelés után érkeztek meg a gazdasági vágányokon várakozó szerelvényekhez, melyekbe víz és élelem biztosítása nélkül zsúfolták be az embereket. A vonat először Auschwitz, majd útközben irányt változtatva Bécs irányába, Strasshofig jutott. Az ide érkezett deportáltakat bécsi és Bécs környéki munkatáborokba osztották be.

Június folyamán még két deportáló vonat indult el Debrecenből, melyek közül a második, június 29-én, egyenesen Auschwitzba vitte áldozatait. Az európai zsidóság sorsában osztozó debreceniek közül Támuz hó 10-én (július 3-án) sokan gázba fojtva lelték halálukat.

A II. világháború traumájának és veszteségeinek ismertetése, a pusztulás pokoli képének felidézése meghaladja jelen írás célkitűzését és lehetőségeinek kereteit. Azonban a talpra állás idejének emberpróbáló küzdelmei, melyek nem választhatók el az újjáéledő ország reménnyel teli lázas szervezőmunkájától, az események óta eltelt több mint hat évtized távlatából már a történetírás szempontjából is értékelhetőek. Természetesen az újjáéledő és szervezeti kereteit újra megerősítő zsidó közösségek tagjai, a korabeli események résztvevői, ma is élő tanúi jelentős mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy ne csupán adatokat és közölhető tényeket lássunk a Holokausztot követő évtizedek leírásakor.

A tömeges megsemmisítés demográfiai következményei napjainkig éreztetik hatásukat. A veszteség kor és nem szerinti megoszlása, különösen a gyermekek elpusztítása a természetes szaporulat visszaeséséhez vezetett.

A túlélők, szívükben az elveszített hozzátartozók és átélt szenvedések emlékének terhével, Debrecenben is megkezdték a zsidó élet újjáteremtését. A mindennapi élet szükségszerű szervezése, a haláltáborokból visszatértek gondozása a Zsidó Szövetség segítségével indult meg. A Joint európai tagozatának támogatásával működő segélyszervezet Debrecenben menzát állított fel a rászorulók támogatására. A munkaszolgálatból vagy a deportálásokból érkező kifosztott, legyengült emberek számára ez a család, jövedelem és otthon híján élők számára hasznos közintézménnyé vált. Fenntartásának költségeihez nagyban hozzájárult Isbéthy Mór, Hirsch Ernő és Bleich Béla szervezőkészsége is, akik az akkor induló és nehézkes közlekedési viszonyok ellenére kolozsvári hittestvéreik (Marton Ernő, ráv Duschinszky Jenő és Freudiger Fülöp) segítségével újabb pénzügyi támogatást nyertek a debreceni zsidó élet támogatásához.

A munkaszolgálatból és deportálásból hazatért magyar zsidókkal szinte egy időben indult meg Romániából, Moldovából és Besszarábiából Nyíregyházán és Debrecenen keresztül a zsidók menekülése (brichája). A többségükben Palesztina, majd 1948-tól Izrael állama felé tartó, nehéz vándorutat vállaló átutazókat hathatósan támogatta mindkét hitközség. A hatóságok ellenszenvével és figyelmeztetésével szemben is felvállalt tényleges segítségnyújtást Weisz Miksa és Stern Miksa főrabbik irányították. A szervezőmunkában résztvevő Csengeri Leó, Csengeri Jenő, Goldstein Ármin, Hirsch Ernő, Fülep Kálmán és Weinberger Miksa szintén kockázatos feladatot vállaltak. Az élelemmel és alapvető felszerelési tárgyakkal ellátott családok leszármazottai ma is hálával emlékeznek a menekülésüket elősegítőkre.

A szabadság gondolata újra valóságnak tűnt. A hitközségek életben maradt tagjai megkezdték a szervezeti keretek és vallási élet helyreállítását. Megszervezték és állandósították az istentiszteleteket. A romos templomokban újra felhangzottak a Szentírás és az imádság szavai. A mikvét is helyreállították és használatba vették. Fried dáján vezetésével sochétokat és kantorokat alkalmaztak, akik imaszerek, tálesz, tfilin és imakönyvek gyűjtésén fáradoztak. A visszatérők társadalomba való beilleszkedését és tájékozódását hathatósan segítette a társadalmi, gazdasági és politikai kérdéseikre választ kínáló helyi zsidó lap, az „Élünk” megjelenése.

A Hitközség székházának tanácsterme megtelt a chalucok elbeszéléseit hallgatókkal, akik a zsidó nemzeti gondolatban kerestek vigaszt. Az asszimiláció csődjének elismerése volt, hogy megalakult fővároson kívül a Cionista Szövetség debreceni tagozata.

A Palesztinában lelkes küzdelmet folytató magyar jisuvok életéről, a zsidó népi gondolat felé fokozott érzékenységgel forduló zsidó ifjúság Debrecenben is megalakította „Hánoár Hácioni” mozgalmát. Vezetésükkel működött a deportálásból visszatért árva vagy a vidéken lakó zsidó családok gyermekei részére felállított, zsidó nevelést biztosító gyermekotthonok hálózata. A 8-16 éves korosztályhoz tartozó növendékek számára nemcsak bennlakást és teljes ellátást, hanem vallásos chaluci nevelést is nyújtottak. A debreceni és környékbeli zsidóság körében igen nagy népszerűségnek örvendő, több száz gyermek ellátásáról gondosodó otthonok az államilag előírt kötelező tantárgyakon kívül intenzív héber és angol nyelvoktatást, valamint kézügyességet fejlesztő gyakorlatokat biztosított növendékeinek. Az „Agudát Jiszráel”, a „Bné Akiba”, valamint a „Han-Hac” mozgalom által támogatott gyermekintézmények lakóinak első csoportja 1949-ben indult meg Izraelbe. Csehszlovákián keresztül őket követte a családok brinchája is, melynek eredményeképpen többszáz zsidó hagyta el ezekben az években Debrecent.

Az ifjúsági mozgalommal egy időben jött létre a velük azonos világnézetű felnőtt szervezet, a „Háovéd Hácioni” Debrecenben. Tevékenységük leginkább szaktudást nyújtó ipari oktatás szervezésében, valamint munkás otthonok létrehozásában, zsidó kulturális ismeretek közvetítésében határozható meg. Időszaki sajtóorgánumuk, a „Zsidó Munkás” számolt be eredményeikről és tevékenységük céljairól. Az egész országra kiterjedő mozgalom 1948 májusában Debrecenben tartotta Izrael Állam megalakulásához kapcsolódó központi ünnepségsorozatát. Szervezője és előadója Gonda Moshe Élijáhú volt, aki Izraelbe történő alijjája után a „Debreceni zsidók száz éve” címen emlékkötetet jelentetett meg 1967-ben. A Tel-Avivban magyar és héber nyelven kiadott monográfia nemcsak a mártírhalált halt debreceni és a Soá alatt elpusztított környékbeli zsidó hitközségek történetét mutatja be, hanem értékes, hiánypótló adatközlésével tényfeltáró értékelésre is vállalkozik.

1945 nyarán a Zsidó Szövetség feltárta és exhumáltatta az apafai legyilkolt zsidó áldozatok tömegsírját. A gettóból besorozott egykori 106/304. számú munkásszázad legyilkolt 71 tagjának földi maradványait a debreceni zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra. A gyásszertartáson Gyulaházi Jenő emlékezett az áldozatokra, akik az Állami Süketnéma Intézet pincéjében rejtőzve próbálták bevárni a háború végét. Környékbeli lakók feljelentésére Gestapo alakulat hurcolta el és végezte ki őket.

Az esztendő eseményeihez tartozott, hogy az új életet kezdő családok gyermekei az iskolaév megkezdése előtt bepótolják a menekülés és deportálás évei alatt kényszerűségből elveszített tananyagot. Egyesített közép- és elemi iskolai kurzusokat tartottak a megrongálódott iskolaépületekben. A szervezetében újra megerősödött status quo ante és orthodox hitközség a belső vallási élet helyreállítása mellett az oktatás újraindítását, támogatását és az iskolai szervezet fejlesztését tartotta elsőrendű feladatának.

1944-ben 300 iskoláskorú zsidó gyermeket hurcoltak el, akik közül alig tértek vissza százan. Az élni akarás jelenként, a pusztulásból visszatért tanulók szeptember1-én a Kápolnás utcai templomban tartották tanévnyitó istentiszteletüket. Kardos Pál tanár a deportálásban és munkásszázadokban elpusztult apák, anyák és gyermekek emlékeztette a jelenlévőket.

A debreceni zsidóság legnagyobb iskolája, a Zsidó Gimnázium azonban nem nyitotta meg kapuit. A háború veszteségei közepette is sértetlenül megmaradt épület, mely 23 éves fennállása alatt tudós tanára vezetésével képezte a zsidó értelmiséget, 1944-ben megszűnt. Az utolsó tanítási évben regisztrált 400 tanuló közül alig tértek néhányan vissza Debrecenbe. A túlélők a város megbecsült, komoly egzisztenciával bíró tudományos közéletének tagjai napjainkban is.

A debreceni zsidóság történetének bemutatásakor az 1948. év a fordulat évéként határozható meg. Éppúgy, mint a magyar társadalomban jelenlévő politikai, gazdasági, vallási és kulturális intézmények bármelyikében. Értékelése az elmúlt évtizedekben különböző előjellel, mindig az éppen aktuális politikai események igazolásául szolgált.

Az államhatalom váratlanul és durván avatkozott be az eddig önállóan és gondosan kiépített belső autonómiával rendelkező testületek és közösségek működésébe. A népi demokratikus forradalom győzelmével, a kollektivizálás erőszakos tendenciájával, a magánszektor felszámolásával, az új Alkotmány kihirdetését követően megkezdődött az iskolák államosítása. Pontosabban a központilag vezérelt oktatás bevezetése, mely nem adott lehetőséget az egyházak, a vallási tömbök iskoláinak működésére.

Az országban élő zsidóság, így a debreceniek is traumaként élték meg azt a folyamatot, mely 1948-ban elkezdődött. Izrael Állam alkotmányos rendjének deklarálására hivatkozva a kormány megszüntette a Cionista Szövetség tevékenységét. Ezzel egyidőben felszámolta a jól működő zsidó gyermek- és ifjúsági otthonokat. Kivételt csak azok képeztek, melyek a Joint közvetlen szervezeti kereteiben működtek. Ezek közül több megszűnt akkor, amikor a gyermekek egy része engedélyezett ifjúsági alijja keretében elhagyhatta az országot.

Az oktatási intézményeket, épületeikkel együtt államosították. Az egykori zsidó elemi iskola állami felügyelet alá került. A lelkiismereti és vallásszabadság csak papíron létezett és megnehezedett a Szombat és zsidó ünnepnapok tartásának külső feltételei is.

Felülről irányított, az állam által rendszeresen ellenőrzött szervezeti egységet kényszerítettek a korábban önálló, belső autonómiával és pénzügyi gazdálkodással rendelkező orthodox és status quo ante közösségekre. Megalakult a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája (MIOK), mely egészen az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltásig látta el a magyar zsidók képviseletét.

Rákosi Mátyás diktatórikus rendszere zsidóellenes közhangulatot idézett elő az országban. Rajk László letartóztatása és kivégzése, a pesti zsidóság egyik vezetőjének, Stöckler Lajosnak és a debreceni zsidó Hitközség elnökének, Csengeri Leónak a bebörtönzése megrendülést keltett mindenhol. A mindennaposnak tűnő állásvesztések, a kényszer kitelepítéseket azonnali hatállyal elrendelő végzések nem kímélték a deportálás poklából megmenekült zsidókat sem. A rémületet és a terrorhangulat erősödését jelezte a moszkvai zsidó orvosok ellen indított eljárás-sorozat. A lakosság körében propaganda céllal terjesztett sajtóhírek a megfélemlítés eszközei voltak.

A Sztálin halálát (1953) követően megenyhült társadalmi, politikai légkörben a debreceni zsidóság létrehozott egy olyan gazdasági társulást (szövetkezet), mely dolgozói részére nemcsak munkahelyet, hanem a Szombat rituális megtartását is lehetővé tette. A város közvéleménye által „gombosok” néven ismert, hivatalosan Műanyagfeldolgozó és Játékkészítő Szövetkezet szervezetileg nem, de alkalmazottai kiválasztásával és az üzem szervezeti szabályzata alapján a debreceni zsidóság egyik alapsejtje volt.

A kóser húsellátás biztosítására egy zsidó szombattartó kooperatívát is létrehoztak, mellyel a megbízható kóser húsellátást és az ott dolgozó libás, mészáros és mészáros-segéd dolgozóknak a Szombat megtartásának biztosítását is lehetővé tették. A 30 főt foglalkoztató üzem kóser felvágottakat, füstölt és friss húsárukat és konzerveket állított elő. Az értékesítésből befolyt gabella jövedelem a Hitközség szerény anyagi lehetőségeit gazdagította.

Az 1956-os forradalom eseménysorozata a debreceni zsidóság életében is lezárt, illetve megnyitott egy új korszakot. A gyakorlatilag néhány napra korlátozott reményteli események a magyar-zsidó együttélés történetének legfényesebb korszakát idézték. A liberalizmus századában kirobbant 1848-as forradalom hangulatához hasonlóan a diktatúrának feszülő népakarat felekezetre és osztálykülönbségre való tekintet nélkül fordult szembe a megszálló hatalommal. A közös ellenség leszámolására alakult forradalmi csoportok tagjai a fennálló rendszer társadalmi és politikai problémáit állította a középpontba.

Ennek ellenére a forradalom zsidó részvevői egészen másképpen élték meg a katartikus napokat, mint nem zsidó kortársaik. A hirtelen keletkezett hatalmi vákuum sokkszerűen hatott a legtöbb zsidóra és a bizonytalan helyzet egy újabb antiszemita veszély lehetőségét vetítette előre. 1944 eseményei még túl közel voltak a Holocaust túlélőihez.

A XX. század magyar történetében 1956 októbere volt az első alkalom, amikor a jelenlévők azt érezhették, hogy az ún. zsidókérdésen már „túllépett” a napi politika.

Értékelésünk során azonban ki kell jelentenünk, hogy a forradalomnak nem volt köze az antiszemitizmushoz. Az 1944/45 eseményeit túlélő zsidóságból előtörő félelem jogos volt, de a forradalomhoz mégis nagyszámban, spontán módon csatlakozott a lelkes, szimpatizáns zsidók tömege.

A forradalom vezetői között sok zsidó volt. Budapesten és a vidék nagyvárosaiban, így Debrecenben is teljesen azonosulni tudtak a felkelésben egy akaraton lévő nemzettel. Értelmisége észrevétlenül olvadt be a forradalom intézményeibe és vett részt a tudományos intézmények átalakításában. A hitközségek vezetői is üdvözölték a forradalom vívmányait. Ezek erősítésére kérték a nemzetközi zsidó közvéleményt is. Lelkes hangú folyamodványaik nem hitsorsosaik, hanem a felkelés lázában élő ország számára kértek támogatást.

A reményekkel teli, mámoros októberi eseményeket a megtorlás és félelem évei követték. Kormányok váltogatták egymást és a hivatalos sajtó propaganda nem említette, de társadalmi szinten újra megjelent az antiszemitizmus. A zsidóság, tartva egy újabb megtorlási hullámtól és a koholt bírásági eljárások ismétlődésétől, kereste az Izraelbe alijázott hittestvéreivel a kapcsolatot. Kiújult a brincha és a kivándorlás gondolatát fontolgatók döntését megkönnyítette, hogy egy ideig útlevéllel is el lehetett hagyni hivatalosan Magyarországot. A forradalom leverésé követő esztendőkben éppen ezért jelentős számban vándoroltak ki Debrecenből zsidó hittestvéreink. Elsősorban Izraelbe, illetve az Egyesült Államok nagyvárosaiba.

Munkavállalás, családegyesítés, jobb lakásfeltételek, illetve a zsidó élet lehetőségei miatt sokan költöztek Budapestre is.

Az urbanizáció kínálta lehetőségek iránti vágy hajtotta városunkba a Debrecen környéki települések lakosai. Derecske, Hajdúsámson, Hajdúhadház, Derecske, Bököny, Konyár, Hajdúnánás, Téglás, Vámospércs, és Mikepércs kis számban, de mégiscsak gazdagította a város zsidóságát.

A háború során megrongálódott templomépületek (Deák utcai „nagy”, Kápolnás utcai „kis”, valamint a Pásti utcai orthodox templom) rendbehozatala a Hitközség anyagi erejét meghaladta. Azonban szakaszos és szükségnek megfelelően állagmegóvás, illetve helyreállítás, majd renoválás kezdődött az épületeken.

Az impozáns Deák Ferenc utcai nagytemplom 1945-ben, hivatalos jelentések szerint tetőszerkezeti munkák közben kigyulladt és leégett. Szemtanúk és a város közvéleménye szerint azonban szándékos gyújtogatás történt. A lángba borult épületet a helyszínre érkező tűzoltók sem tudtak megmenteni. Fájdalmas, nehéz döntést követően bontották le a hatalmas, rommá lett épületet. Sokan úgy fogalmaztak, hogy „….nem élte túl a hívek ezreinek halálát!”

A Kápolnás utcai templomot 1945 után fokozatosan helyreállították és kizárólag hitéleti célokra használták.

A műemlékké nyilvánított Pásti utcai orthodox zsinagóga homlokzatát és tetőszerkezetét 2001-ben újították fel. A templombelső restaurálási munkálatai, a liturgiai tér eredeti szépségének helyreállítása a jövő feladatai közé tartoznak.

A hitélet céljait szolgáló imaházak a háború okozta károk és az épületek állagának romlása miatt lebontásra kerültek.

1985-ig mind az orthodox, mind pedig a status quo ante hitközségekben a reggeli és esti imádkozás alkalmaival összegyűlt a minjánra való közösség. Ettől az évtől kezdődően azonban annyira lecsökkent a templomba járók száma, hogy már csak egy helyen tudták az imádkozáshoz szükséges tíz főt összegyűjteni. Nagyünnepek alkalmával a Kápolnás utcai templom, az év többi napján pedig a Pásti utcai orthodox zsinagóga udvarán található Bét Hamidrás vagy a status quo templom kis imahelyisége, a „pólis” (előcsarnok) szolgál.

A megfogyatkozott, de hitében és reményeiben erős, működő közösségeket rabbik irányították. A status quo ante hitközséget vallási életét1945-től 1957-ig Weisz Miksa főrabbi vezette, kinek munkáját Végházi István főrabbi folytatta.

A Pásti utcai orthodox zsidó közösség élén 1945és 1984 között Rosenberg Feivel, Stern Miksa, Weisz Márton, Frankfurt Andor és Deutsch Sándor rabbik vezették a vallási életet.

1958-tól 1976-ban bekövetkezett haláláig Katz Ernő töltötte be a főkántori tisztet, akinek kellemes bariton hangja, őszinte embersége, szívhez szóló imái felejthetetlen élmény volt hívei számára.

1984 után már csak egy rabbi működött közösségünkben: 1988-2002-ig az Izraelből érkezett Ehrnfeld Asher, aki 2007-től ismét betölti a főrabbi megbecsült tisztét.

A napi két istentisztelet megtartása az ő és a hitközségi vezetők, valamint a tagok legfőbb kötelessége.

A hitéleti feladatok külső kereteinek megteremtése és fenntartása a mindenkori hitközségi elnök tiszteletreméltó, de komoly gazdasági és kulturális ismereteket igénylő tisztsége.

A II. világháború világégését követő választásokat 1945 szeptemberében tartotta a debreceni zsidóság. A hitéletet megindító kis közösség tagjai voltak Vizsolyi Zoltán, Isbéti Mór, Leitner Jenő, Gyulaházi Jenő és Csengeri Jenő.

Az első választás eredményeképpen Csengeri Leót választották meg a status quo ante közösség elnökének, majd 1950-ig Mező Ármin és Szabados Jenő irányították a közösségi életet. Ezt követően Schwartz Artur és Fejes Dezső elnöki munkáját Kulcsár Imre, Feuermann Bernát, Leitner Mihály és Lichtmann József alelnökök segítették.

Az 1970-es és ’80-as években Gémes Dezső, Gutfreund Antal elnökök, valamint Robicsek Gyula és Gervai Tamás alelnökök vezették a közösséget.

1990-1999 közötti években Weisz György, a 1999-2007-ig tartó periódusban Weisz Péter követték egymást a tisztség betöltésében. 2007-től Horovitz Tamás látja el a közösség bizalma által kísért elnöki feladatokat. A komoly pénzügyi fegyelmet, gazdasági ismereteket és szervezést kívánó komplex feladatkör kulturális és hitbeli ismereteket is igényel viselőjétől. Az elnöki tisztség viselőjének személye és tevékenysége kiegészíti a mindenkori főrabbi vallási és rabbinikus tudományokban elmélyült, a hitélet irányvonalait és a hitközségi tagok aktív zsidó identitását meghatározó életét.

A rendszerváltást követően változás történt a magyarországi zsidó közösségek előljáróságának szervezeti felépítésében. A megnövekedett lehetőségek a feladatok specializálódását vonta maga után. Az 1990 és 2006 közötti években ún. ügyvezető elnök intézte a hitközségi élet napi teendőit. Lázár Ernő 1990-1993, Horovitz Ernő 1993-1997, valamint Halmos Sándor töltötte be az 1997-2006 közötti években ezt a tisztséget.

A hitközségi élet szerves része a Nőegylet tevékenysége. Sokoldalú és sokrétű munkát önként vállaló tagjai mindenkor kiérdemelték a közösség megbecsülését. Jóllehet a zsidó nő feladatköre elsősorban a családi élet szervezésére, a házi békét szimbolizáló gyertyagyújtásra és a zsidó konyha rituális tisztaságának biztosítására vonatkozik, részvételük nagymértékben meghatározza a mindenkori közösség életét. Elismerésre méltó, önzetlen és fáradságos munkájuk a női emancipáció küzdelmei nyomán a hagyományokhoz való ragaszkodás mellett is átértékelődött.

A fellendülő polgárság tagjaiból szerveződött debreceni Nőegylet is generációkra visszavezethetően alapos és modern iskolai képzésben részesült nőket tudhatott soraiban. Működésüket az iparosodási és urbanizációs folyamatok erősödésével növekvő szociális gondok enyhítése és a szegénység elleni küzdelem jellemezte. A II. világháborút követően újjászerveződő hitközségi életben ennek a feladatnak a vállalása egyben a zsidó tradíció őrzésére is jelentette.

A Nőegylet elnöki tisztségét betöltők aktív tevékenysége a jótékonysági munka és kulturális rendezvények keretein is túlmutatnak. Egykori vezetői, Gergely Lajosné és Virág Lászlóné, valamint jelenlegi elnöknője, prof. Gergely Judit a köz- és tudományos élet megbecsült tagja.

Az ifjúsági szervezetek aktív tevékenységet folytattak az 1945 és 1948 közötti években. Tevékenységük több évtizedes hivatalos, kényszer szülte felfüggesztése után a rendszerváltást követően 1989-től új lendületet vett. Több szervezet is alakult „Habonim Dror”, „UJS” és „SIKK” elnevezés alatt.

A debreceni zsidó közösségi élet a legnehezebb, diktatórikusan működtetett 1950-es években is chéder és Talmud Tóra oktatást tartott fenn a gyermekek számára a Kápolnási és a Pásti utcában. A gyerekekkel Weisz Miksa, Grünhut Henrik, Almási Miksáné és Reinitz Jenő foglalkoztak. Ezekben az években két cionista lány vezetésével zsidó óvoda is működött a Bajcsy-Zsilinszky utca egyik épületében.

A kóser étkezés lehetőségét biztosítja 1984 óta a Leitner Mihály nevéhez fűződő kóser étterem létrehozása is. Jóllehet a csökkenő forgalom miatt bezárt Simonffy utcai pékség és a Pásti utcai kóser húsbolt, a Hitközség Előljárósága más forrásból gondoskodik kóser termékek fogyasztásáról.

Nagy népszerűségnek örvend a néhány éve működő Idősek Klubja is a Hitközség kápolnási utcai szárnyában. Tartalmas előadások, filmvetítések és rendszeres orvosi ellenőrzés alkotja a klub tevékenységi körét. Alapítója és első vezetője a 2007 decemberében elhunyt Kulcsár András professzor volt.

A Monostorpályi úton 1852 óta folyamatosan működő temetőnk gondozásáról és a rituális szabályok betartásáról külön szervezet, a Chevra Kadisa gondoskodott. A szervezet élén Leitner Mihály és Heinemann Sándor látta el hosszú ideig tiszteletet érdemlő feladatkörét.

A debreceni zsidóság 1945 óta folyamatosnak mondható történetében nagyjelentőségű esemény volt a háromszáz fő részvételével megtartott első közös szédereste. Az új hagyományt teremtő közösségi alkalom azóta is minden évben megrendezésre kerül. Az utóbbi évtizedek eredménye a TuBi Svát közös megünneplése, mely kiegészíti a két világháború közötti években is nagy örömmel és vidámsággal megtartott hanukai és purimi rendezvényt.

Társadalmi életben való részvételünket jelzi és több évezredes zsidó értékeinket jeleníti meg a magyarországi és határon túli zsidó hitközségek részvételével megtartott konferenciák sora. Az elhangzott előadásokat, a résztvevők közös akaratát kifejező határozatokat és memorandumokat, a konferenciák hiteles jegyzőkönyvét fotókkal illusztrált kötetben összefoglalva találjuk.

A világ tudományos közéletében is számon tartott tudós, irodalomtörténész és pedagógus Kardos Albert nevét viselő nemzetközi vers- és prózamondó verseny is minden esztendő végén megrendezésre kerül.

A zsidóságot gyakran nevezik „ám széfer”-nek, azaz a könyv népének. Mi valóban nemcsak olvassuk a könyveket és a folyóiratokat, hanem írjuk is. Nem véletlen, hogy a holocaust utáni újrakezdés lendületében egy időszaki folyóiratot is megjelentetett a közösség „Élünk” címmel.

A második újrakezdést is követte lapindítás. 1996 óta jelenik meg többé-kevésbé rendszeresen a „Sámor v’Záchor” című kiadvány. Kezdeményezői prof. Hunyadi László és Feuermann László, a Hitközség elnökségi tagja volt.

A Hitközség 1945 utáni történetének kronológiai és statisztikai adatokkal illusztrált kötete a Holokauszt 50. évfordulóján, 1994-ben jelent meg. A közösség áldozatkészsége nyomán szépirodalmi alkotásokat és visszaemlékezéseket is tartalmazó dokumentum hiteles krónikája a szomorú, de mégis a reménnyel teli évtizedeknek.

A 2002-2006 közötti évek Hitközségi életének szellemi pezsgését mutatja a „Shalom” címen periodikusan megjelent zsidó tudományos és művészeti évkönyv.

A XX. század nagy népirtásában a debreceni zsidóság elvesztette tömegeit. Az 1938-ban regisztrált 12. 000 főből álló közösség több mint fele pusztult el a rettenetben. A Holokauszt 6000 debreceni áldozata az évekig tartó népirtásban és koncentrációs táborokban lelte halálát. Sok családból csak néhányan maradtak életben, de közülük sem tért vissza mindenki Debrecenbe. Az 1949-es népszámláláskor a város lakosságából 3252-en vallották magukat zsidónak, mely becsléseink szerint ma 600-800 főre apadt.

A megmaradtak élni akarásának köszönhetően azonban a folytonosság szálai általuk is tovább erősödtek. Közösségi és hitéletükkel mintát adtak arra, hogy a vallásos élet, a kultúra és haladás útján járva lehet hűséggel ragaszkodni a zsidó hagyományokhoz. Tagjainak múlttal való azonossága és az ősök hitével való folytonosságtudata nem szűnt meg egyetlen pillanatra sem. Mélyre nyúló gyökereivel táplálja a jelen korban élők színes és gazdag közösségi életét. Egy látszólag elsüllyedt kor, mely a múlttal való szembenézés során lesz elevenné, fájdalmas, de nem megkerülhető módon nyújt segítséget az emlékezni akaróknak.

A debreceni zsidóság múltja és jelene a magyarországi zsidóság történetének szerves részét képezi. A Hitközség jelenlegi tagjainak áldozatvállalása, hite és reménysége a jövő záloga!

(Írta és szerkesztette: Csukás Judit)

2. oldal megtekintéséhez kattintson ide! 1. oldal megtekintéséhez kattintson ide!

 

2021. március 07.  | 

Hírlevél

Ha rendszeresen szeretne értesülni aktuális eseményeinkről, programjainkról, akkor kérjük, adja meg nevét és e-mail címét.

 

Naptár konverter

Válaszd ki a polgári vagy a zsidó dátumot, és klikkelj a megfelelő nyílra!

Polgári naptár
Zsidó naptár

Ha a keresett dátum naplemente utáni akkor adja meg a következő polgári dátumot!

Zsinagógák

  • 4025 Debrecen, Pásti u. 4.
  • 4025 Debrecen, Kápolnási u. 1.

Információk

  • Elnök: Horovitz Tamás
  • Alelnökök: Keresztes Attila
                    Dr. Grosz Zsuzsanna
  • Elérhetőség: 4025 Debrecen,
                       Bajcsy Zs. u. 26 sz.
  • Ügyfélfogadás: hétköznapokon 8:00 – 14:00
Cím: 4025 Debrecen, Bajcsy Zsilinszky. u. 26.
Levelezési cím : 4001 Debrecen, Pf. 62. | E-mail: debrecenizsidosag@gmail.com
Telefon: +36 52 415 861, +36 30 846 1703 | Fax: +36 52 533 273
 
Impresszum | Kapcsolat
Debreceni Zsidó Hitközség - Minden jog fenntartva © 2013